Az első lapszám megjelenését megelőző hónapok erős előkészítő munkálatokkal teltek. A Hitel szerkesztősége lényegében a második lakiteleki találkozó, a fekete fóliasátor mellett állt össze. Itt történtek meg azok az ekkorra már konkrét tényekben testet öltő megbeszélések, amelyek aztán lehetővé tették később a Hitel kiadását. 1988 októberében Budapesten egy erzsébetvárosi étterem különszobájában összegyűltek azok, akik aztán belefogtak, pontosabban folytatták a Hitel előkészületi munkálatait. Ekkortól 1989 júliusáig a Hitel kiadója az ISIS Kisszövetkezet Eötvös Kiadója, ennek elnöke pedig Székely György volt. 1989 közepére megteremtették a Hitel Lap- Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft.-t. Ez volt az a cég, melynek vezetője felelős kiadóként ügyvezető igazgatói címmel a lap főszerkesztője, Bíró Zoltán volt, akit gazdasági tanácsadókét Berky Ferenc György segített.

A lap nyomdai szedése és montírozása a Formatív Kft.-nél történt, Budapesten a Zrínyi Nyomdában nyomtatták. Az utóbbi munkafázis, a montírozás sok-sok feszült percet hozott az abban résztvevőknek. Színtere akár jelképesnek is tekinthető, a Corvin mozi mellett egy szuterén műhelyben történt. Az első néhány hónap után már fényszedéssel elkészített oldalakat ívenként levilágították és filmre vitték. Ezekből állították össze a montírozó nyomdászok speciális asztalaikon a nyomdai íveket. A hajnalig tartó munkafolyamatot a főszerkesztő-helyettes, Alexa Károly és az olvasószerkesztő, Dippold Pál ellenőrizte. Ennek egy idő után a nyomdászok nagyon nem örültek, mert Alexa Károly a már teljesen kész filmeken majdnem minden alkalommal talált egy-egy hibát, betűtévesztést, ékezethiányt, ezért a hibás szót metszőkésekkel ki kellett vágniuk a filmből, egy helyes változatot kellett készíttetniük az akkortájt még igen lassan működő levilágító szerkezeteken, a szót körbevágni és a régi helyébe ragasztani. Alexa minden alkalommal elmondta, hogy Jókai Mór összes művének millecentenáriumi díszkiadásában hiába kutatták évtizedekig a filoszok, egyetlen sajtóhibát sem találtak. Mindez egy cseppet sem lelkesítette az egyre komorabb nyomdászokat. A Hitel mindenesetre mindig időben a nyomdába került. 

Térjünk vissza azonban a laphoz. Az étterem különszobájában Bíró Zoltán, a Hitel főszerkesztője és Székely György kiadóigazgató a szerkesztőség minden tagjának egy-egy díszes megbízólevelet adott át, ezekben többek között az is szerepelt, hogy kinek mi lesz a dolga. A Hitel a következő összeállítással indult: a szerkesztőség elnöke Csoóri Sándor, főszerkesztő Bíró Zoltán, helyettese Alexa Károly volt. A szerkesztőség névsora: Bakos István, Berky Ferenc György, Csengey Dénes, Csurka István, Dippold Pál, Drobek Ödön, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor, Markovics Mara, Nagy Gáspár és Varga Csaba. Nagy betűkkel kiemelve a névsor végén a szerkesztőség tiszteletbeli tagjaként Püski Sándor szerepelt.

A megbízási ünnepség után már másnap elkezdődött a kéziratok összegyűjtése és valamiféle lapszerkezet kialakítása. Mindezek megbeszélése a szerkesztőség kisebb-nagyobb csoportjainak részvételével Bíró Zoltán vagy néhányszor Alexa Károly lakásán történt. Talán egy hónappal az első megjelenés előtt alakítottak ki a lap szerkesztősége számára a Vitányi Iván vezette Népművelési Intézet, a volt Budai Vigadó hatalmas épületében munkahelyet. Apró szobák voltak ezek, egy főszerkesztői, tárgyalónak is használt helyiség, egy nagyobb, a szerkesztőség minden nap dolgozó embereinek – titkárnő, beíró kisasszony, korrektor, olvasószerkesztő. Még egy kisebb szobát rendelkezésre bocsátottak, ebben néhány íróasztal írógépekkel, az állandó szerzőknek, azaz a szerkesztőség névsorában szereplőknek szolgált. Ide ült be Csengey Dénes, Csurka István, Fekete Gyula vagy Nagy Gáspár, természetesen nem írni, hanem mások kéziratait elolvasni, és saját, a nyomdai előkészítés különböző fázisaiban lévő kézirataikat gondozni, korrektúrázni. Ha netán nagyobb létszámú – ez az időszak a Magyar Demokrata Fórum szervezésének a kezdete és egyben talán legpezsgőbb időszaka is volt – csoport tanácskozására volt szükség, a Hitel szerkesztői és vendégeik használhatták a szomszédságukban található kisebb, színpaddal és karzattal ellátott előadótermet. Ezt a termet is, mint ahogy vélhetően az egész szerkesztőséget bepoloskázták és lehallgatták. Nem volt nehéz, egy telefonvonal szolgált ki mindenkit.

A szerkesztőség tagjai közül valójában csak a technikai ügyeket intézőknek volt lapkészítési gyakorlata. Az igaz ugyan, hogy így-úgy mindenki kapcsolatban állt a sajtóval, leginkább szerzőként, az is igaz, hogy sokuknak volt szerkesztői előélete, ám egészen mást jelent egy lassú folyású irodalmi-művészeti havilapot összerakni, mint a művészetekkel, hangsúlyozottan az irodalommal és a napi politikai eseményekkel egyforma intenzitással foglalkozó kétheti rendszerességgel megjelenő újságot. Az első néhány hónapban például semmiféle rovatszerkezete nem volt a Hitelnek. A kéziratkezelés folyamatát lényegében a gyakorlott, korábban hetilapoknál is dolgozó tervező- és tördelőszerkesztők mutatták meg a tekintélyes íróknak. Drobek Ödön túl azon, hogy a Hitel első két évének tipográfiáját kialakította, egyre erőteljesebben szorgalmazta a rovatok és az azok minőségéért felelős rovatvezetők megnevezését. Két tördelőszerkesztő is dolgozott ekkoriban a Hitelben, Marsall Ágnes (később elvált Marsall László költőtől, Balogh Ágnes néven szerepelt) és Urbán Judit, aki egyébként a kiváló fotós, Urbán Tamás felesége volt. Ők hárman voltak azok, akik nagy tapintattal és hozzáértéssel megismertették a szerkesztőséget a lapkészítés alapvető technikai teendőivel. 

A folyamat a következő volt. A leendő szerzők vagy személyesen hozták be kézirataikat a szerkesztőségbe vagy postán küldték be. Valamiféle munkamegosztás azért volt a szerkesztőségben, a történelmi írásokat Für Lajos olvasta el, az irodalomtörténeti dolgozatokat, műbírálatokat Alexa Károly és Kiss Gy. Csaba, a közép-európai tárgyú tanulmányok Kiss Gy. Csabához tartoztak. Amiben pedig a fő vonulatot a politika jelentette, azok az írások Bíró Zoltánhoz, Csoóri Sándorhoz és Lezsák Sándorhoz kerültek. Ők egyfajta előszűrést is elvégeztek, és a közlésre érdemesnek tartott írások Dippold Pálnál, az olvasószerkesztőnél landoltak. Ő, miután Tárnok Zoltántól a Mozgó Világ egykori nevezetes olvasószerkesztőjétől beszerezte az alapvető információkat arról, hogy mit is jelent ez a munka, kezelésbe vette a fogalmazásokat. A szépirodalmi szövegekhez nem nyúlt hozzá, sem prózát, sem verset nem volt hajlandó átírni, átjavítani. Annál több dolga akadt a műkritikákkal és az egyre nagyobb számban felbukkanó politikai elemzésekkel, akárcsak a nem író szerzők fogalmazásaival, így például Béres József nótaénekes vagy Szokolay Sándor zeneszerző műveivel. Valamiféle lobogó gátlástalansággal húzta-vágta és írta át az eredeti formájukban olvashatatlan dolgozatokat. Ebben, mondjuk, Alexa Károly is hasonló hévvel tevékenykedett. 

Minden héten szerkesztőségi ülés volt. Ez általában Csoóri Sándor bevezető beszédével kezdődött, ennek némelykor semmi köze nem volt a Hitelhez. Csoóri elnök volt, és értekezletindítóit afféle elnöki bevezetőnek is minősíthetjük. Hogy mi lesz-lehet a következő Hitel lapszámban, azt Alexa Károly, Bíró Zoltán és Dippold Pál már vázlatosan összeállította, a listát Dippold Pál ismertette a szerkesztőséggel. Ha kellett, Alexa Károly és Bíró Zoltán kiegészítette, vagy az a szerkesztő, akitől a kézirat a többi szerkesztőhöz jutott, további részinformációkkal szolgált. Egyfajta csodaként is minősíthetjük, hogy a Hitel első évében mindenféle lapszerkesztési és újságírói gyakorlat nélkül rendkívül összefogott, tartalmukban egymást erősítő, változatos tematikájú és műfajú írásokból igen komoly, koherens lapszámok születtek. Az értekezlet után Bíró Zoltán, Alexa Károly és Dippold Pál Drobek Ödönnel megtervezte az újságot. A szövegek egymásutániságát, a különböző műfajú és tematikájú írások elhelyezését, így a versek és az illusztrációk helyét is. A szerzői kéziratokat, amelyek némelyikébe a szerkesztők hol kisebb, hol nagyobb mértékben javításokat és húzásokat jelöltek meg, Markovics Mara és kolléganője, a beíró kisasszony letisztázta, majd átírta az úgynevezett flekkpapírra. A nyomdakész kéziratot korrektorok ellenőrizték, az aprólékos, nagy figyelmet és műveltséget követelő munkát a Hitel hőskorában az Erdélyből áttelepült történészprofesszor, Cselényi Béla és felesége, Kiss Anikó végezte el. (Ők nem mellesleg a később tévés hatalommá felnövő Cselényi László és a kedves költő, Cselényi Béla szülei.) 

Ezekkel aztán a tervező szerkesztők már pontosan ki tudták számolni, hogy egy-egy kézirat mekkora felületet tölt be az újság oldalain. Vonalzójuk mellett ehhez szükségük volt a laptükörre, ami nem más, mint a Hitel formai szerkezetét, az oldalak méreteit, a hasábok szélességét, a címmezők nagyságát, meg még sok mindent tartalmazó nyomtatott lapok együttese. A kézirat a tükörrel együtt a nyomdai szedőkhöz került, a Hitel első számai még a nyomdák ólomszedő betűi segítségével készültek, majd csak ezután kerültek át az akkor nagyon modernnek számító fényszedő-számítógépes szerkezetekre. Az ólomszedéses időszakban a nyomtatást közvetlenül megelőző órákban a kiszedett oldalakról világos lila szalmiáklevonat készült, ezeket a lapnyomtatás engedélyezésére jogosult szerkesztőknek imprimálniuk kellett, azaz aláírásukkal jóváhagyták és engedélyezték a nyomtatást. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a nyomtatás éjszakáján valami nyomda közeli presszóban várták többnyire Alexa Károly és Dippold Pál az imprimatúrák elkészültét, a megbeszélt kora hajnali időben bementek a nyomdába, átfutották a levonatokat, aláírtak, és felzúghatott az óriási nyomdagép. 

A Hitel 1989. július 5-re már egy új szerkesztőségben készült el. A kezdetektől a lapot hirdetésekkel támogató nagyvállalkozó, Széles Gábor Műszertechnika nevű cégének kőbányai telephelyén kapott helyet, a Budapest 10. kerületi Szállás u. 21. szám alatt. A Hungária körút és a híres-hírhedt Mázsa tér közötti városrész egyik mellékutcájában működött az a nagy épületekkel teli ipartelep, amelynek bejárati részének két, emeletes irodaházában helyezte el az üzletember a Hitel és a Magyar Fórum szerkesztőségét. A korábbi szűk helyhez mérve a Hitel ekkorra már jócskán megnőtt tekintélyének és példányszámának köszönhetően is komoly szerkesztőséghez méltó körülmények közé került. Természetesen ebben Széles Gábor jóindulata és segítőkészsége is hathatós szerepet játszott. A nagy alapterületű irodaépület egész első emeletét megkapták. Széles Gábor ráadásul vadonatúj irodabútorokkal is felszerelte a helyiségeket. Külön, nagy tárgyaló is volt, tágas főszerkesztői, egy másikban főszerkesztő helyettesi iroda, köztük a titkárság. Ezt Markovics Mara a tőle megszokott határozottsággal alakította ki, apró, ám nem lényegtelen adalék, hogy az MDF nagyvonalú, svájci üzletember támogatójától, Géczy Ivántól kapott hófehér berendezést. Ugyancsak a gazdag svájci hazafi látta el a szerkesztőséget nálunk akkor korszerűnek mondható villanyírógépekkel. Volt külön szobája az olvasószerkesztőnek, a főmunkatársi rangban dolgozó szerkesztőségi tagoknak, külön szobát kaptak a beírók és a tervezőszerkesztők. Természetesen a lap kiadói és gazdasági ügyeit intéző munkatársaknak is megvolt a saját irodájuk itt. A szomszédos házban hasonlóan nagy alapterületen helyezte el Széles Gábor a Csurka István vezette Magyar Fórumot, jó néhány hónapig a két szerkesztőség között igen szoros volt a kapcsolat.

A Hitelben a munka a Budai Vigadóban kialakított rend szerint folyt tovább, a körülmények nyugodtabbak voltak, mint az előző helyen. Kicsit messzebb volt a város központjától, és ekkorra már a Magyar Demokrata Fórum tanácskozásai is a szervezet Ó utcai faépületeiben zajlottak. A kőbányai szerkesztőség egyik nem elhanyagolható előnye volt az is, hogy a munkatársak autóikkal beállhattak a telep udvarára.

A Hitel 1989. július 5-re már egy új szerkesztőségben készült el. A kezdetektől a lapot hirdetésekkel támogató nagyvállalkozó, Széles Gábor Műszertechnika nevű cégének kőbányai telephelyén kapott helyet, a Budapest 10. kerületi Szállás u. 21. szám alatt. A Hungária körút és a híres-hírhedt Mázsa tér közötti városrész egyik mellékutcájában működött az a nagy épületekkel teli ipartelep, amelynek bejárati részének két, emeletes irodaházában helyezte el az üzletember a Hitel és a Magyar Fórum szerkesztőségét. A korábbi szűk helyhez mérve a Hitel ekkorra már jócskán megnőtt tekintélyének és példányszámának köszönhetően is komoly szerkesztőséghez méltó körülmények közé került. Természetesen ebben Széles Gábor jóindulata és segítőkészsége is hathatós szerepet játszott. A nagy alapterületű irodaépület egész első emeletét megkapták. Széles Gábor ráadásul vadonatúj irodabútorokkal is felszerelte a helyiségeket. Külön, nagy tárgyaló is volt, tágas főszerkesztői, egy másikban főszerkesztő helyettesi iroda, köztük a titkárság. Ezt Markovics Mara a tőle megszokott határozottsággal alakította ki, apró, ám nem lényegtelen adalék, hogy az MDF nagyvonalú, svájci üzletember támogatójától, Géczy Ivántól kapott hófehér berendezést. Ugyancsak a gazdag svájci hazafi látta el a szerkesztőséget nálunk akkor korszerűnek mondható villanyírógépekkel. Volt külön szobája az olvasószerkesztőnek, a főmunkatársi rangban dolgozó szerkesztőségi tagoknak, külön szobát kaptak a beírók és a tervezőszerkesztők. Természetesen a lap kiadói és gazdasági ügyeit intéző munkatársaknak is megvolt a saját irodájuk itt. A szomszédos házban hasonlóan nagy alapterületen helyezte el Széles Gábor a Csurka István vezette Magyar Fórumot, jó néhány hónapig a két szerkesztőség között igen szoros volt a kapcsolat.

A Hitelben a munka a Budai Vigadóban kialakított rend szerint folyt tovább, a körülmények nyugodtabbak voltak, mint az előző helyen. Kicsit messzebb volt a város központjától, és ekkorra már a Magyar Demokrata Fórum tanácskozásai is a szervezet Ó utcai faépületeiben zajlottak. A kőbányai szerkesztőség egyik nem elhanyagolható előnye volt az is, hogy a munkatársak autóikkal beállhattak a telep udvarára.

A Hitel 1990 januárjában új ruhát kapott, egy hosszú hónapokig tartó előkészítő munka eredményeként a neves és divatos grafikusművész, Banga Ferenc a korábbiaktól látványosan eltérő tipográfiát alakított ki. A formai változás tartalmi módosításokat is hozott, jól áttekinthető rovatrendszer szolgálta a még mindig növekvő létszámú olvasótábort. Talán az ezzel kezdődő időszak nevezhető a lap fénykorának. Az impresszum is némiképp módosult, a szerkesztők e szerint is a korábbinál hangsúlyosabb szerepet és felelősséget kaptak a lap összeállításában. A lap élén nem volt változás, Csoóri Sándor elnök, Bíró Zoltán főszerkesztő, Alexa Károly szerkesztő és Dippold Pál olvasószerkesztő állt az élen. Következett a rovatszerkesztők névsora, a szépirodalom felelőse Nagy Gáspár, a Nemzet és hagyomány szerkesztője Tőkéczki László, a Kelettől Nyugatigé Kiss Gy. Csaba, a Műhelyek elnevezésűé Bakos István, a Kármentő című glosszaoldalaké Dippold Pál volt. Bogár László szerkesztette a Gazdaság és társadalom, Mányoki Endre a Nézet és a Hitellevél, Alexa Károly pedig az Új látóhatár rovatot. Banga Ferenc megkapta a művészeti szerkesztői munkát és titulust. Nagy Gyula lépett be főállású tördelőszerkesztőnek, Drobek Ödön műszaki vezetővé lépett elő. Azok a korábbi munkatársak, akik más lapoknál vagy a politikai élet csúcsain is dolgoztak, a védnökség tagjaivá váltak. Nem akárkikből áll ez a névsor: Borbándi Gyula, Csengey Dénes, Cseres Tibor, Csurka István, Fekete Gyula, Fodó Sándor, Für Lajos, Gombos Gyula, Kántor Lajos, Lezsák Sándor, Mészöly Miklós, Püski Sándor, Tőzsér Árpád, Szilágyi István és Vályi Nagy Ervin. Jelentős változás volt a lap életében, hogy az új tipográfiai rend szerint elkészített oldalakat Zalaegerszegen, a Zalai Nyomdában nyomtatták ki. Ez többek között azt jelentette, hogy a szerkesztők – Alexa Károly, Mányoki Endre vagy Dippold Pál – minden második héten elautóztak a nyomtatásra előkészített anyaggal Zalaegerszegre. 

1991. január végén módosult a Hitel impresszuma. Alexa Károly elment a Heti Magyarország főszerkesztőjének, Bogár László pedig az Antall kormány államtitkárává vált, Bakos István is új, jelentős hivatalt kapott. Bíró Zoltán főszerkesztő mögött szerkesztői titulussal Dippold Pál és Döbrentei Kornél állt, Nagy Gáspár a szépirodalmi rovat szerkesztését átadta Döbrentei Kornélnak, a továbbiakban munkatársként szerepelt. Ez a felállás lényegében a kétheti Hitel 1992-es megszűntéig így maradt. 

A rendszerváltozásnak nevezett politikai forgatagban 1991 októberében a Hitel szerkesztősége a hátralévő alig több mint fél évre még kijjebb költözött a városból. Maradt ugyan Kőbányán, de annak legszélére, a Venyige utca 3. szám alatt lévő egyre nagyobb Széles-birodalom akkori központi telephelyére került. A nagyvállalkozó a korábbiakhoz hasonlóan ekkor is nagyvonalú volt. A Szállás utcainál igaz kisebb és kevésbé korszerű épületben, de még így is kényelmes, tágas teret adott a szerkesztőségnek. A lapszerkesztői tevékenység teljesítéséhez bőségesen elegendő volt a tér és az infrastruktúra, a korábbi hely vadonatúj bútorai itt is rendesen elfértek, a kisebb létszámú szerkesztőség minden tagja külön szobát kaphatott. A szerkesztőségi értekezletek Bíró Zoltán vezényletével a megszokott rendben folytatódtak, az újságot változatlanul Zalaegerszegen nyomtatták. A Venyige utca, igaz jóval körülményesebben volt elérhető, mint a korábbi helyek, ám ennek megvolt az a vitathatatlan előnye, hogy a sok esetben bosszantó és sokat beszélő álírók és álköltők nem találtak oda. Az ipari környezet és a Széles-féle elektronikai szerkezetek előállításának igen kevés zaja egyenesen vonzó munkahellyé tette a szerkesztőséget. Ennek tanácstermében jelentette be Bíró Zoltán a kétheti lap megszűntét, ami természetesen az ő lemondásával járt, közvetlen utána pedig Csoóri Sándor közölte, hogy a Hitel havonta megjelenő irodalmi folyóiratként folytatja munkáját. Bíró Zoltánnal együtt távozott a szerkesztőségből Kiss Gy. Csaba és Dippold Pál, a szerkesztőség technikai és pénzügyi munkatársai, vagyis mindazok, akik nem fértek bele azokba az elképzelésekbe, amelyek egy Csoóri Sándor által jegyzett irodalmi lapot jelentettek.

Látjuk tehát, hogy a magyar rendszerváltozás talán legfontosabb szellemi műhelye a Hitel szerkesztősége volt. Aki a szocialista rendszer megszüntetését akarta, az előbb-utóbb eljutott ide, függetlenül attól, hogy azt milyen eszmék alapján és milyen módszerekkel akarta elérni. Volt egy különös, már-már kegyelmi helyzetnek is minősíthető állapot, amikor a később egymást marcangoló politikai táborok legnevesebb képviselői együtt publikáltak a Hitelben. Nem igazán volt jelentősége annak, hogy ki a konzervatív és ki a liberális, ki a keresztény és ki a más vallású, a Hitelben megfértek, hiszen egyet akartak, véget vetni a Kádár-kornak. 

Az első szám 1988. november 2-án jelent meg. Természetesen akkoriban még nyoma sem volt számítógépes szerkesztőségi rendszereknek, minden újságot hagyományos nyomdai módszerekkel készítettek. A Hitel első száma a Zrínyi Nyomdában, Csepelen készült 1988. november 1-én. Hajnalra sorolták be, amikor feldübörögtek a hatalmas gépek, a Hitel szerkesztőinek többsége már ott volt, és valami rendkívüli, alig leírható izgalommal várta, hogy az első hivatalosan engedélyezett, ám valóban független és cenzúrázatlan magyar lap megszülessen. Ott sorakoztunk a nyomda előterében, együtt toporgott Csoóri Sándor, Bíró Zoltán, Csengey Dénes, Für Lajos, Lezsák Sándor, Kiss Gy. Csaba, Nagy Gáspár. Amint a szürke arcú, ám ragyogó mosolyú nyomdászok büszkén átadták az első példányokat, mindannyiunk annyit gyűrt a kabátja alá, amennyi csak odafért. Szó nélkül hazasiettünk. Még otthon sem hittük el igazából, hogy mindez megtörténhetett. Alexa Károly főszerkesztő-helyettes abban a hajnalban néhány Hitelt nejlonzacskóba csomagolt és elásott a kertjében. Így beszélte meg ezt Csurka Istvánnal, aki nem tudott eljönni a nyomdába. Délután állított be Alexához, aki egész addigi napját azzal töltötte, hogy lakása különböző részein eldugdosta a Hitel példányait, és persze közben folyamatosan újra és újra elolvasta azt. Csurka István halottsápadt volt az izgalomtól – Megvan? Komolyan kinyomtatták? – kérdezte Alexától, aki kiásta neki a nejlonzacskós Hiteleket, ezekkel Csurka szélvész gyorsan távozott.

Még nem telt el harminc év azóta, hogy ezt a csodát megéltük. Néhányan közülünk még azt is, hogy sokan az akkori szereplők közül meghaltak. Mi, akik itt maradtunk, futunk az időben – vagy az idő fut bennünk – visszük magunkkal annak a régi nyomdának és annak a lapnak az emlékét.

A Hitel 1988. november 2-án megjelent első számában parádés névsor élén áll Csoóri Sándor. A magyar irodalomértő nagyközönség várta az új lapot. Akkor még bátran beszélhettünk közönségről, ami nagy volt, akkor még százezrek olvastak szépirodalmat. Nyilván nem véletlen, hogy a Hitel megjelenése kapcsán bátran használhatjuk a közhelyet: üstökösként repült a magyar szellemi élet egén vagy másoknak üstökösként robbant bele a szocializmus mocsarába. A Hitel meteorit. Első számában Csoóri Sándor írása már címében mestermű, ám ez csak utólag derült ki, A visszaszerzés reménye – szól a cím. Ennél pontosabban és rövidebben, érdekesebben és figyelemfelkeltőbben szinte nem is lehet összefogni azt az esszét, ami utána következik.

Valahogy csak el kell magyarázni az olvasók akkor még csak remélt tízezreinek – alig néhány hét múlva százezrek lettek belőlük –, hogy milyen történelmi előzményei és okai vannak egy efféle újságüstökös megjelenésének. Csoóri Sándor a címben egyszerre jelöli meg az okot és a célt, ami nem más, mint a visszaszerzés reménye. Aztán következik a képek hosszú sora, hogy mi mindent veszítettünk el, amit kötelességünk visszavenni. Nem megy vissza túl messzire Csoóri, a 70-es évek közepén kezdi a történetet. Kemény, 1988-ban igazán bátornak számító mondattal indít: „látszott, hogy a látszat-sikerekre és a szálkás féligazságokra támaszkodó Kádár-irányítású rendszer előbb utóbb csődbe kerül, s az ország nem csak anyagilag, de erkölcsileg is eladósodik.”

Csoóri tehát nem kertel, ám azt is közli, hogy miként próbáltak meg kikeveredni a bajból. A magyar szellemi élet legjava állt össze azért, hogy az erkölcsi, anyagi romlást megállítandó lapot alapítson. Erre kértek engedélyt. Ez a társaság ugyanis a már akkor ormótlan botrányokat kavaró izgága látványforradalmárokkal ellentétben illedelmesen lázadt. Csoóri, mint tudjuk tisztességesen, szinte udvariasan lázad, tényeket sorol. Egyetlen ember nevét emeli a magasba, Illyés Gyuláét, a magyar történelem vitathatatlan tekintélyéét. Akinek írói rangja, a Hitel terveit támogató jóindulata és páratlan szerkesztői munkássága három, szintén kikezdhetetlen minőségű folyóirat jellemez: a Nyugat, a Válasz és a Magyar Csillag.

Csoóri sallangmentesen sorolja el, hogy miért kellett tíz évig várni arra, hogy elérjünk a Hitel megjelenésének napjához. Ez nem a belvárosi kultúrjampik parasztokra ragasztott birkatürelme, nem a bamba butaságé, nem a félelemé, hanem az a biztos tudás, miszerint a népi-nemzeti kultúrában hatalmas erők rejteznek, és ezek az erők, ha kell, türelmesek. Úgy tűnt hintába tették a népi irodalom lapalapító szándékú képviselőit, a hatalom ígérgetett, taktikázott, várakoztatott, de leginkább hallgatott. Szégyen, hogy Illyés Gyula úgy halt meg, hogy nem kapott sem igent, sem nemet a lap elindítására. Az a szocialista kultúrpolitika, mondhatnánk kultúrhintapolitika régi módszerekkel dolgozott. Az oszd meg és uralkodj elvét használta, igyekezett megosztani Illyés Gyula táborát. Az idős írófejedelmet a fiatalok ellen uszította, a fiatalokat pedig Illyéssel szembe.

Csoóri Sándor korábban sem kertelt, most is leírja: „a gondos körültekintők nem megmentették, hanem megalázták. S vele együtt azt a magyar progressziót is, amely túlemelkedve népiségen és urbanitáson, az ő tágasság-eszményéhez igazodva, a negyven éve vergődő magyarság belső megújulását akarta elkezdeni, bukott forradalom és bukdácsoló reformok után.”

Az író idézett mondatai nagy hullámokat vetettek. Abban az időben, amikor 800 ezer tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak, kalasnyikovos munkásőrök tízezrei masíroztak szürke pufajkájukban és fekete bakancsaikban a kommunista ünnepeken, igen kevesen merték leírni ezt a szóösszetételt: „bukott forradalom”. Ezért vagy ennél sokkal kevesebbért, például kokárda viselésért százakat vertek meg és zártak börtönbe, mert a Kádár-rendszer egész hamis biztonsága arra a hazugságra épült, hogy Magyarországon 1956-ban a csőcselék – ahogy ők mondták a szabadságharcosokra – ellenforradalommal zilálta szét a rendet. Hallgattak a Kádár-bosszú több száz kivégzettjéről is, a törvényes magyar miniszterelnök, Nagy Imre mártírhaláláról, az országból kizavart, kimenekült fiatalság színe javáról, a Nyugat-Európában menedéket lelt magyar tehetségekről, amit az sem ment, hogy megszállt ország voltunk, a szovjet hadsereg katonái tartották ellenőrzés alatt hazánkat. Bukott forradalom, írja Csoóri, „a gyilkosokat néven kell nevezNI” írta Nagy Gáspár néhány évvel korábban. Nagy Gáspár versét betiltották, ám most 1988. novemberében csoda történt, sem Csoórit, sem szabad szavait nem bántották. Nagy Gáspár neve pedig ott világít a Hitel szerkesztői között.

A szerkesztőség elnökeként megjelölt Csoóri Sándor beköszöntő írásának következő szakasza a lapindítást megelőző évtizedet mutatja be. Mint minden valódi író által írt szöveg, ez is többrétegű. Nem kizárólag az információk közlése a cél és a feladat, ha az lenne, újságírásról beszélnénk, itt azonban íróról és az általa alkotott rövid remekműről van szó. Ebben egyébként kitűnően tanulmányozhatók a szocializmus éveiben az írói és emberi túléléshez használt stíluseszközök. A sorok közé írás módszerei. A le nem írt szavak, kihagyott mondatok. A beszélő csönd. Csoóri személyes bátorságán túl beköszöntő írása azért is hallatlanul izgalmas, mert ezeket a túlélő szakmai fogásokat ütközteti a korábban felsorolt bátor szókimondással. A Hitelben szereplő többi íráshoz hasonlóan a már és a még közötti állapotot érzékelteti ez az alkotás. Ez a hatalmas feszültség robbantotta bele a magyar közéletbe és újságírásba a Hitelt. Ez a magabiztos, a szakma minden fogását ismerő értelmiségi csoport nem jól megérdemelt jutalomként kezelte ezt a csöppet sem váratlanul, ellenkezőleg, tízévnyi várakozás után kezébe került eszközt. Szó sem lehetett ekkor már óvatoskodásról. Csoóri mégis érzékletes képekkel mondja el azt a történetet, ami a Hitel világra jöttéhez vezetett. Mint írja: „tíz esztendőnkben továbbra is csak várakoztunk, tengődtünk, kilincseltünk.” A bátorsághoz őszinteség kell, az iménti szavak erről tanúskodnak. A céltudatossághoz is őszinteség kell, nem pedig látványos handabandázás, mint ami például a kortárs liberális mozgalmárokat jellemezte. Nekik volt ugyebár lapjuk, a Beszélő. Érdekes adalék, hogy a Magyar Demokrata Fórum alapítói közül az akkor már gazdag fröccsöntő kisiparosként dolgozó Olajos Csaba pénzén és segítségével hoztak be a beszélősök Magyarországra sokszorosító masinákat.

Csoóri Sándor társasága másféle volt. A nagyrészt vidékről származó emberek neveltetése elődeiktől eltanult viselkedésmintái, erkölcsei tiszták voltak. Még a lázadásuk is kiszámítható, tartózkodó, ha úgy tetszik, bizonyos értelemben az ellenséget is tisztelő lázadás volt. Körültekintő, már-már udvarias. Aminek lényege a távlatosság volt, mert nem elég szétverni egy rosszul felépített házat, ha élni akarunk, tudnunk kell azt is, mikor és milyen építményt húzunk fel a helyén. 

A Hitel előtti tíz év ennek a távlatteremtő munkának a története. Megtehettük volna, írja a szerkesztőség elnöke, hogy ahogy a Beszélő, úgy a Hitel is földalatti lapként jelenik meg, de ez nem így történt. Nagyon pontos mondatok okolják meg ezt: „hogy a Hitel nem így jelent meg, nem a gyávaságunkon bukott el, s nem is a mindenáron való alkudozás ügyetlenségén, hanem egy hosszútávra tervezett megfontoláson… Mi azonban, akik egy lap segítségével nem csak a politikai s hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét, sehogy se kezdhettük volna riadalmat keltő radikális eszmékkel és radikális módszerekkel… Radikalizmus helyett itt csak a mindenre kiterjedő gyógyítás segíthet, a lélek és a tudat fokozatos erősítése – követhető és vállalható célokkal.” Lehet-e ennél udvariasabban helyére tenni a liberális izgágák lélekrombolását? Lehet-e az ő megalázásuk nélkül ilyen pontosan kimondani, hogy nem az az erős, aki üt, hanem aki állja az ütést. Csoóri nem dicsekszik, amikor az előkészület évtizedéről szóló gondolatmenetét a következőképp zárja: „a tíz évre elhúzódó szörnyeteg türelmünk épp a csöndes eszelőssége miatt sokaknak erőt is adott: a megtörhetetlenség titkos érzetét.” 

Kíméletlen pontossággal fogalmazza meg a következőkben Csoóri Sándor a Hitelre váró munka lényegét. Ironikus büszkeséggel a lap szerkesztőit a hivatalos szellemi élet büntetett előéletű alakjainak titulálja, ám ebből, éppen a fentebb részletezett erkölcsi tartás miatt nem következik az, hogy közülük bárki is bosszút akarna állni. „Egyébként sem elégtétel szerzésre verődtünk össze, hanem munkára.” És szépen rendben következik az a témasor, aminek bármelyik tétele egészen eddig tabunak számított: Trianon, a II. világháborús szerep, „1956 megtisztulást kereső ösztöne: a nemzet másoknak is példát mutató kiállása” – a beköszöntőben már másodszorra bukkan fel a szocialista államhatalmat legjobban zavaró, és bűntudatra leginkább okot adó tette. A történelem viharaiban végletesen megosztott magyarságban élő kettősség a jó és a rossz szélsőségeinek megmutatása és kimondása lesz a Hitel legfőbb feladata. A magyar nép zavarodottságának Csoóri által felvillantott legfőbb oka a történelemben folyamatos kiszolgáltatottsága, és szinte teljes megsemmisítése vagy legalábbis az erre tett legkomolyabb kísérlet, Trianon az oka. Nem idézi ugyan Széchenyi Istvánt, aki egy kevéssé ismert aforizmájában azt mondja: „hallgatni, amikor beszélni kell, szint oly nagy hiba, mint beszélni, amikor inkább hallgatni kellett volna.” – de lényegében erről beszél.

Csoóri szerint a magyarságot nem csak fizikai veszteségei tették érzelmeiben szélsőségessé, hanem az egészséges lelki fejlődést szinte folyamatosan megölte gondjaink és örömeink kibeszéletlensége, kibeszélhetetlensége. Múltunkkal szembenézni vagy nem engedtek, vagy nem volt rá időnk. Időnk, vagy tehetségünk. És újra felbukkan közelmúltunk legdicsőbb eseménye és dátuma: 1956. „Hiába ismertük fel például 56 óta folyamatosan a körülöttünk s bennünk vergődő valóság életveszélyes pillanatait, valamilyen félelemnek vagy szokásnak engedelmeskedve, mindig a drámaiságától megfosztott csonkább valóságról számoltunk be, nehogy végül a megnevezhetőt is letagadtassák velünk. És amit évtizedeken át a mindennapi életünkben megszoktunk, ezt vetítettük rá a történelmünkre is.” Ezzel kell szakítania végre az 1980-as évek végén élő, felelősen gondolkodó magyar értelmiségieknek. Ezzel a tehetetlenséggel kell leszámolni, ennek a bátortalanságnak kell véget vetni a Hitel segítségével. Először természetesen az okok számbavételével felállítani a diagnózist majd az előkészületek éveire jellemző okos, kitartó, és lehetőleg mindenki számára hasznos munkával megtalálni a magyarság testi, lelki gyógyulásának útját. Röviden: a Hitel feladata nem más, mint újra fölépíteni hazánk elpusztított házait.

Csoóri Sándor bevezetőjében eddig jobbára a térben járt kelt, a következőkben azonban egyértelműen a második dimenziót, az időt jelöli meg gondolatai színtereként. Folytatva és a korábbi gondolatokhoz kötve a népünket jellemző kettősséget újra megmutatva indítja gondolatsorát, jó vagy rossz időben indul-e a Hitel? – kérdezi. Előtte azonban megjegyzi, hogy van, aki ezt a kérdést sandán, kárörömmel, és van, aki aggodalommal teszi föl. Egyetlen mondatban olyan nagyhatású költői képet rak a kérdés mögé, amire, ha eddig senki, most mindenki fölkapja a fejét. A magasság és a mélység összecsattantásával közli, hogy nem dolgoznak a lapnál madárjósok, ezért földön járó ösztönükre támaszkodhatnak csak.

Nem kertel akkor sem, amikor kimondja, hogy a Hitel nehéz és rossz történelmi pillanatban, rossz életföltételek között jelenik meg. Ennek már korábban elmondta fő okait most azonban a korábbiaknál talán még szikárabban, pontosabban felsorakoztatva különösen erősen égeti bele a köztudatba a tényeket. Romlott a magyar társadalom, mondja, férges, az erkölcsi viszonylagosság beteggé rágta. Kívülről nézvést a világ rokonszenvvel figyeli – lélekszámunk miatt eredendően hősies – erkölcsi szabadságharcunkat. De mi tudjuk, hogy milyen tények sorvasztják a magyarságot. A népesség fogy, az adósság és a halálozás száma nő. A családok nagy része felbomlott. Az öngyilkosság, az alkoholizmus magyar betegségnek számít. A lelkek szinte véglegesen eldurvultak, nő a szegénység, a nyomor, véghelyzetben a határokon túli magyarság. Szinte tényként kezelendő, hogy megszervezték eltűntetésüket. 

Csoóri orvosi pontossággal fogalmazza meg a nyolcvanas évek végének beteg magyar belpolitikai viszonyait. Kimondja, hogy a hatalmi ösztön messze van a nemzeti ösztöntől, politikusaink 90%-a buta és elszakadt népétől. Újra előkerül a Hitel előtti évtized, amikor talán mindezekkel a gondokkal fokozatosan egyre erősebben lehetett volna felvenni a harcot. Ám most egyszerre, sokfelé figyelve kell verekedni. Nem is akárhogyan: „erőt kell mutatnunk akkor is, ha mi szorulunk támaszra.” 

Látszólag irodalomról beszél, amikor arról szól, hogy a két világháború között az írók hitet és erősítést kaphattak a társadalomtól, legfőképpen a parasztságtól, de ugyanígy a polgárságtól és a munkásosztálytól is. Ezek a mondatok azonban egy kőkemény társadalombírálati gondolatsor bevezetői. Kíméletlen pontossággal közli Csoóri, hogy a magyar társadalmat szétverték. A parasztság föloldódott, a parasztból lakos lett, ahogy a kiváltságossá maszkírozott munkásságból is. A polgárságot pedig szinte eltüntették. 

A Hitel feladatának teljesítése tehát igen sokrétű tudást, tapasztalatot és tapintatot igényel. Szó sem lehet sarlatánkodásról, a magyarság csak akkor épülhet fel, ha hozzáértő gyógyító műhelyek munkatársai kezelik. Csoóri, ha nem is írja le, szavai mögül kiviláglik, ilyennek gondolja a Hitelt is. 

A Hitel első számának beköszöntőjét író szerkesztőségi elnök a történelem hullámaiból egy hirtelen és meglepő húzással a jelenbe szegezi az olvasót. Írástechnikailag is igen érdekes ez a szerkesztésmód, a szerző közli, hogy mikor bevezetőjét írja, a magyar országgyűlés a Bős-Nagymarosi Vízlépcső továbbépítéséről szavaz. A hatalom különös helyzetben találja magát, a némaság évtizedei után a parlamentben is megjelent az új közéleti szellem: megszólalhattak a vízlépcső ellenzői, érvekkel vitázhattak a természet rombolóival. A valódi erkölcs és tudomány csapott össze a hivatalos hatalom álerkölcsei és tudománytalan tudománya ellen. Csoóri a hatalom és az ellenzék szembenállását érzékletes képekkel láttatja. Az Országház előtt fegyelmezett, vízlépcső ellen tüntető tömeg. És ebben a gondolatsorban is felbukkan 1956, elkövetkezett „30 év óta először az álom és a nemzet farkasszem-váltásának jóslatos pillanata.” Csoóri mondataiban megjelenik a rendszerváltást megelőző évek minden feszültsége. A feszültség okai, a feszültségek értelmezése a hatalom és az ellenzék szemszögéből. Egyáltalán, megjelenik a bűvös szó, ellenzék, szinte mágikus erővel ég bele az olvasók tudatába, hogy aminek neve van, amit megnevezhetünk, az van, az létező. Van magyar ellenzék. Egy újabb tabut rombolnak szét Csoóri Sándor szavai. Éppen erről, a tabuk megszűntetésének erős szándékáról szólnak a bevezető mondatai, nem pökhendi, izgága vagy akár nagyképűen kioktató stílusban. Inkább a kérdések hozta látszólagos bizonytalanságok között vergődve okos, sokaknak, nem túlzás, az egész nemzetnek jót akaró módon gondolkodva azon, hogy melyik az az út, amelyikre rálépve a magyarság a bizonytalan idők után végre megbékélhet magával, sokféle örökségével, de legfőképpen a nemzet tagjai megbékélhetnek egymással. 

Ehhez viszont kérdezni kell, sokszor kell kérdezni, és a Hitelnek többek között az egyik legfontosabb feladata, hogy ezeket a kérdéseket feltegye, ahogy Csoóri mondja, a kérdések egész tömegét vállalnia kell. És természetesen a válaszok közül biztos kézzel kell kiválasztani és megmutatni a helyes útra vezetőket. 

Az egy nekifutásra elolvasható és végig csillogóan közérthető gondolatsor végén Csoóri Sándor bevezetője utolsó bekezdésében újra kérdésekkel indít. Milyen lesz a Hitel? Válaszol is, cseppet sem bonyolultan és nagyon józanul. „Ne felejtsük el, hogy választási esélyünk túl van a hamletin: a lenni vagy nem lenni-t már nem mondhatjuk ki hangosan, elvesztettük hozzá az emelkedettség jogát. Ezt kell mindenekelőtt visszaszereznünk: meg kell kísérelnünk a veszteségeinket átváltoztatni nyereséggé.” 

Ismét megjelent a kulcsszó, a visszaszerzés. A visszaszerzés reménye. Most jött el az ideje és most mondhatjuk ki, hogy a magyarságot az egész világgal összekötötte a sors. Mindegyik égtáj országaiban ott vagyunk, a messzi távoliakban ugyanúgy, ahogy a mai magyar határok mentén is ott élnek véreink. Ideje végre szétszórtságunkban is együtt látni, láttatni magunkat. Megmutatni azt, hogy lehet jó is magyarnak lenni. Ehhez azonban sok minden kell. És újra ott csattognak Csoóri rövid, szinte parancsszó szerű mondatai: „Nyitottság. Bizalom. Erkölcsi előlegek. Hit. Hitel.”

Az új lap névválasztásához tehát nagy magasságokat és mélységeket megmutató út vezetett. Nem közgazdasági, pénzügyi kalandok sora jellemzi a magyar történelmet, a történelem emberi és nem üzleti szempontok alapján mérhető meg, és nekünk, magyaroknak most az a legfőbb dolgunk, hogy visszaszerezzük a hitelünket. 

Először is a szó visszaszerzésével és vállalásával. A Hitel szó Széchenyi István értelmezésében egy korszak kulcsszava volt, az Erdélyi Fiatalok 1935-ben ezzel a címmel indítottak folyóiratot, azonban nem ezek a tények okolják a lap munkatársainak elszánt ragaszkodását ehhez a szóhoz. Csoóri Sándor alaposan megemeli írása végét, tudja és érti a dolgát. A jó író teremt és ad: „nekünk az élet hitelét, a szavak hitelét, a szétszórtságában is összetartozó nép hitelét, a lángok, a romok, a vér mocskai közé került ember hitelét is vissza kell szereznünk.” 

Aligha áll elő ma olyan ember Magyarországon, aki a rendszerváltást megelőző 1988-as évből ennél pontosabb, jellemzőbb és fontosabb mondatot tudna meglobogtatni. Csoóri Sándor reménye, ha hosszú, véres és sok áldozattal járó harcos évtizedek után, úgy tűnik, teljesült. A reményt visszaszereztük. Megmaradtunk. Itt maradtunk.

A magyar történelemben az írók-újságírók minden korszakban kitüntetett szerepet játszottak a társadalmi átalakulások folyamatában. Nem volt ez máshogy a rendszerváltozás éveiben sem és nem is volt ekkor sem előzmények nélküli. Egészen a Kádár-korszak közepéig vissza kell mennünk, hogy közérthetővé tegyük miért is természetes az írók-újságírók szerepvállalása, bátorsága és hajlíthatatlansága – sok esetben későbbi hajlékonysága, behódolása – a vizsgált időszakban. A szocialista rendszer hazugságait feltáró folyóiratok, a Tiszatáj, az Új Forrás, a Mozgó Világ már elkezdte azt a folyamatot, amit a rendszerváltozás sajtója fejezett be. A betiltott, bezúzott, erőszakkal átalakított – de mindezek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül népszerű – folyóiratok szerzői kivétel nélkül igen jelentős szerepet játszottak 1987 és 1992 között. A rendszerváltozást előkészítő politikai folyamatoknak már a kezdeti időszakában kettévált kialakult két jellemző, sajátos mozgásmóddal rendelkező csoportja. Az egyik a Beszélő című szamizdat folyóirat köré csoportosultaké, a másik a Magyar Írószövetség nemzeti érzelmű alkotóié. A két irányzat akkortájt – mondhatnánk egészen 1990-ig – nem állt szemben egymással, céljuk ugyanaz volt: a szocializmus helyett egy szabad, tiszta, rendezett társadalom kiharcolása. Közben azért egyre inkább világossá váltak a különbözőségek, az 1988-as második lakiteleki találkozón már nem voltak ott a nagyrészt a fővárosi értelmiségi köröket képviselő Beszélő-tábor tagjai. 

Ám ez nem akadályozta meg azt a sajtótörténetben mostanában nem igen hangsúlyozott tényt, hogy még a szocializmus időszakában, 1988 őszén útjára indított első magyar független folyóiratban, a Hitelben ne publikáltak volna majdnem két évig közösen a liberális és a konzervatív szerzők legkiválóbbjai.

A szerzők, akik rendkívül hatékonyan tudták közvetíteni a Magyar Demokrata Fórum értékrendjét, az MDF üzeneteit – igaz, abban az időben a magyar médiumok még nem voltak annyira túlképzettek PR és marketing ügyekben, mint manapság, így tehát mai értelemben ezekről nem is beszélhetünk – rendkívül eredményesen és mérhető módon tették dolgukat: többek között elvezették az MDF-et az 1990-es parlamenti választási győzelemig. Mindez ma már szinte elképzelhetetlenül változatos és színes csapatösszeállításban valósult meg. Ennek igazolására elég csak az MDF-üzeneteket közvetítő írók névsorát leírni: Bíró Zoltán, Für Lajos, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Csurka István, Csengey Dénes, Fekete Gyula, Alexa Károly, Czakó Gábor, Varga Imre, Lányi András, Kulin Ferenc, Vasadi Péter, Határ Győző, Borbándi Gyula, Szőcs Géza, Kurucz Gyula, Szabad György, Andrásfalvy Bertalan, Furmann Imre és a sort még folytathatnánk sokáig.

A Magyar Demokrata Fórum programjának megjelenítése a Hitel első számának publicisztikáiban

Rendkívül izgalmas szellemi kalandban van része annak, aki az 1990-ben beteljesített rendszerváltozást megelőző néhány év sajtótermékeit vizsgálja. Még izgalmasabb az ügy, ha a folyamatban a legjelentősebb szerepet játszó és a legtöbb embert megmozgató Magyar Demokrata Fórum tevékenysége kerül górcső alá. 1990 előtt sok mindenről nem beszélhettünk, mégpedig azért, mert nem volt hol megmutatni a hivatalostól eltérő álláspontokat, véleményeket, elképzeléseket. Az úgynevezett sajtó- és véleményszabadság megteremtése a szocialista rendszer szétfeszítésének egyik legfontosabb eleme volt. A ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején erre a kétségtelenül legbátrabb és hatását tekintve legjelentősebb lépésre a Mozgó Világ című periodika volt a legmegfelelőbb eszköz. A KISZ KB, a hatalom által kezdetben megértő, elnéző, támogató gesztusaitól kísérten – hadd’ lázadjon az ifjúság, szükségünk van gőzleeresztő csapokra – igen hamar túlnőtte kezdeti jólfésült önmagát. Mivel elsősorban irodalmi, művészeti lapról volt szó, nem pedig deklaráltan társadalompolitikai orgánumról, a művészi szabadság és a művészek szabadsága nevében a szocialista sajtó más lapjaitól eltérően a Mozgó Világban egyre szabadabban és egyre nyíltabban láthattak napvilágot a némelykor kifejezetten rendszerellenes alkotások. A hatalom hosszú ideig nem tudott mit kezdeni a Mozgó Világgal, már csak azért sem, mert az ott dogozó szerkesztők és a lapban publikálók a művészi és szakmai világ legkiválóbbjai voltak. Mit tehettek volna például Veress Miklóssal, az egyik legjelentősebb magyar költővel, a lap első főszerkesztőjével? Vagy utódával, Kulin Ferenccel, aki óriási népszerűségnek örvendett az egyetemi hallgatók körében, nem mellesleg kiváló irodalomtörténészként tartották számon? Hogy még erősebb példát szedjünk elő, idézzük fel a minden vitán felül zseninek mondható zenész, Kocsis Zoltán alakját, akivel semmilyen hatalom soha és semmikor nem tudott mit kezdeni. Kocsis Zoltán szabad ember volt, senki nem korlátozhatta véleménye kimondásában. És ott voltak még rengetegen mások: fiatal írók, költők, festők, szociográfusok, akik kissé bele is szédültek a váratlan szabadságba. Ezért alig hitték el, hogy 1983-ban a Mozgó Világot rövid időre betilthatják, szerzőit, szerkesztőit szélnek ereszthetik, aztán kommunista káderekkel újraindíthatják. Márpedig ez történt. Az idő múltával, főleg a rendszerváltozás után, már-már tragikomikussá vált ez az új Mozgó Világ, magára valamit is adó szerzők nem adtak oda kéziratot, gyanútlan fiatalokat édesgettek magukhoz a szélsőségesen baloldali és liberális szerkesztők. Nem mellesleg a régi, legendás Mozgó Világ egykori pártcenzorai írták és írják tele a lapot.

A Magyar Demokrata Fórum sok kitűnő képviselője kötődött a régi Mozgó Világhoz. A későbbi nagy hatású szerző, Csengey Dénes rendszeresen publikált ott, akárcsak Czakó Gábor, de megjelent a lapban Esterházy Péter is. Maga a főszerkesztő, Kulin Ferenc az 1990 utáni MDF-kormányban kapott komoly politikai szerepet, akárcsak Alexa Károly (ő az egyik legjelentősebb kormány mögötti intézménynek, az MTI-nek lett a vezérigazgatója). Feltétlenül megemlítendő, hogy a rendszerváltozás előkészítésében és véghezvitelében óriási szerepet játszó Írószövetség és a József Attila Kör igen sok tagja is aktív szereplője volt a Mozgó Világ keltette társadalomformáló hullámoknak. A legendás JAK – Lezsák Sándor, Csengey Dénes, Csajka Gábor Cyprian és mások vezetésével – magától értetődő természetességgel került aztán az Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Pozsgay Imre és Bíró Zoltán kiharcolta, 1988 végén végre megjelenő Hitel című laphoz. Kihagyhatatlan a vázlatos névsorból az értékőrző és értékteremtő költészet legnagyobbjai közé tartozó Nagy Gáspár és Tóth Erzsébet feltűnése az MDF és a Hitel háza táján.

Az irodalomnak a rendszerváltozás éveiben lényegesen nagyobb szerepe volt a közéletben, a politikai mozgások befolyásolásában, mint manapság. Írónak lenni rang volt, mivel még nem következett el az úgynevezett kommunikációs forradalom – azaz az a sajnálatos állapot, amikor ezerféle eszközön több milliárd ember beszél össze-vissza, amit aztán véleményszabadságnak és szabad információáramlásnak neveznek, holott ez valójában nem más, mint tét nélküli szócséplés, ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen információkkal és egyre kevésbé titkolt manipulációs szándékokkal.

A kommunizmusban a tömegtájékoztatás szigorúan ellenőrzött, központilag irányított tevékenység volt. Látszólag egyetlen vélemény jellemezte az egész társadalmat. Ez nagyjából azt jelentette, amit a Kádár-kor áldemokratikus – de mondhatjuk akár úgy is: népi demokratikus – választásai. Választhattunk abból az egy jelöltből, akit az állampárt kijelölt nekünk. A részvételi arány rendkívül magas volt, aki ugyanis nem élt a népi demokrácia adta jogával, azt bevitték a rendőrségre, rossz esetben még néhány pofont is kapott. A hivatalostól eltérő világkép megmutatására egyszerűen nem volt sem lehetőség, sem megfelelő eszköz. A nyolcvanas években ugyan erős amerikai titkosszolgálati támogatással elindultak az úgynevezett szamizdatok, másként fogalmazva vezető pártkáderek védett gyerekei a liberális eszmerendszer alaptételeit terjeszthették a hatalom hallgatólagos beleegyezésével, látványos titokzatoskodással.

A másik út a már érintett írószövetségi, a törvényeket tiszteletben tartó, a hatalommal nem nyegléskedő és pimaszkodó, felelős, a magyar társadalom egészének érdekeit képviselő, és azokat közérthető formában megfogalmazó írástudók fellépése volt. Sokáig tartott, míg végre a Hitel hivatalosan is megkaphatta a lapengedélyt, ám hatása százszor erősebb volt, mint a szamizdatoké. A magyar nép ugyanis megtanulta, ha élni akar, jobb óvatosnak lenni. A magyar nép nem vezető pártkáderek ellenállót játszó gyerekeiből állt. A magyar nép közérthető, tiszta, őszinte beszédet várt, és kapott is a Hiteltől. A megjelenés után néhány hónappal központi beavatkozásra volt szükség a lap húszezres példányszámát illetően, később ezt hatvanezerben limitálták. A hivatalos irodalmi-közéleti lap, az Élet és Irodalom példányszáma is ekkora volt, ennél pedig a Hitel nem kaphatott nagyobb keretet.

Mielőtt a Magyar Demokrata Fórum programjának Hitelbéli, publicisztikákban megjelenő elemeit sorra vennénk és elemeznénk, nézzünk körül a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak politikájában. Megállapíthatjuk, hogy az MSZMP-vel és a szocialista államberendezkedéssel szembefordult kisebb-nagyobb ellenzéki csoportosulások, pártok programjai igen sok ponton érintkeztek, nemritkán azonosak voltak. A kommunizmus válságának megítélésében mindenki egyetértett. A szocialista rendszer állapota teljesen kilátástalan volt. Totális és radikális reformokra volt szükség. Tipikus jelenség volt az is, hogy a pártok kezdetben mozgalomként szerveződtek meg – a Magyar Demokrata Fórum szellemi szövetségként, a Fidesz ifjúsági mozgalomként, a szabad demokraták meg hálózatként. 1989-ben jött el az ideje a pártosodásnak – tudniillik ahhoz, hogy egy csoport indulhasson a rendszerváltó parlamenti választásokon, pártként kellett bejegyeztetnie magát. Az ellenzékiek ekkor még azt hangoztatták, hogy az állampárttal szemben nem szétaprózódni, megosztódni, hanem összefogni kell. Ugyanígy egyetértés mutatkozott abban is, hogy a rendszerváltás egyenlő a társadalmi berendezkedés megváltoztatásával. Közös elem továbbá, hogy erős ideológiai hátországot építettek ki maguknak, programjaik mögött szervezett politikai erők alakultak ki, és képesek voltak tömegeket mozgósítani. Jól ismertek a közelmúlt történelméből a sokakat egy helyre vonzó események, amelyek szervezésében a pártok általában közösen vettek részt: a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tömegtüntetés, az erdélyi falurombolás elleni hatalmas tiltakozó gyűlés, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése. Igen rövid idő alatt kétosztatú politikai tagolódás alakult ki. Ennek egyik oldalán a megosztott, szakadáshoz közeli állapotban lévő MSZMP, a másikon az ellenzéki pártok és mozgalmak sokszínű csoportja. Megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, ahol formálisan is összeállt az ellenzék, majd a Nemzeti Kerekasztal tanácskozásain létrejött megállapodásokat 1989 végén, 1990 elején átültették a gyakorlatba.

Programja megalkotásakor a Magyar Demokrata Fórum még nem ezt a nevet viselte. Az első lakiteleki találkozón, 1987-ben nyilvános szellemi mozgalomként definiálta magát, és a folyamatos, nyilvános párbeszéd fórumának kínálta ezt a formát. Mindössze másfél oldalas, az első lakiteleki találkozó utáni közfelkiáltással elfogadott nyilatkozata legfontosabb megállapításai a következők: Magyarország súlyos válságban és széttagoltságban él. A társadalomnak nincs jövőképe. A közös feladat a reform kereteinek kidolgozása, a válság csak a társadalom részvételével orvosolható. Mindehhez egy független orgánum – néven nevezve a Hitel – elengedhetetlen. A lakiteleki nyilatkozat nyilvánosságra hozatalát az állampárt megtiltotta. Mindössze egy egyperces rádiótudósításból és a Magyar Nemzet Pozsgay Imrével készített interjújából – amelynek végén az államminiszter ismertette a nyilatkozat teljes szövegét – értesülhettek a magyarok arról, hogy mi is történt Lakiteleken. 1988 szeptemberében került sor a második lakiteleki találkozóra. Itt az alapítók megfogalmazták a lényegében az MDF programját magába sűrítő Alapítólevelet, amelyet aztán a Hitel első számában, 1988. november 2-án teljes terjedelmében közzé is tettek.

Elérkeztünk dolgozatunknak azon részéhez, amelyben egy-egy konkrét írás, publicisztika tartalmát megvizsgálva keressük az MDF programjának elemeit, illetve az ezek mind teljesebb megértését segítő fogásokat, stíluseszközöket.

A Hitel első számában Csoóri Sándor A visszaszerzés reménye címmel közzétett esszéjében mesteri módon fogja össze azoknak az üzeneteknek a lényegét, amelyek a Magyar Demokrata Fórum műhelyeiben születtek meg. Elmondja annak a tíz évnek a történetét, amely a Hitel megszületését megelőzte. Többször utal a lap szülőatyjára, Illyés Gyulára, akinek munkásságához, emlékéhez csak egy mindenféle rétegérdekeken felülemelkedő – ahogy Csoóri mondja, „túlemelkedő” –, valódi magyar összefogást reprezentáló lap illik. Mivel a Hitel törvényes keretek közötti megjelentetése az MDF megalakulása óta elemi és nélkülözhetetlen ígéret és igény, Csoóri leírja, hogy miért is nem vállalták azt a fajta illegalitást, amit a szamizdat-Beszélő képviselt: „…nem a gyávaságunkon bukott el, s nem is a mindenáron való alkudozás ügyetlenségén, hanem egy hosszútávra tervezett megfontoláson… Természetesnek, sőt üdvözlendőnek tartjuk, ha egy kimondottan politikai célokért küzdő folyóirat elszakítja magát minden kötöttségtől, minden cenzúrától, és a föld alá vonul. Döntése önmagában is beszédes eszköz. Mi azonban, akik egy lap segítségével nemcsak a politikai s hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét, sehogy se kezdhettük volna riadalmat keltő, radikális eszmékkel és radikális módszerekkel… Radikalizmus helyett itt csak a mindenre kiterjedő gyógyítás segíthet.”

Csoóri Sándor a következőkben mesteri szóképekkel ismerteti az MDF alapítólevelében megfogalmazott gondolatokat, egyben azt is elmondja, hogy mi is lesz a Hitel feladata. Az összes, a Kádár-korban tabunak számító, de a nemzet egészséges éntudatának visszaszerzéséhez szükséges, őszintén megbeszélt tárgykör előkerül: Trianon tragédiája, a második világháborús szerepünk, 1956 megtisztulást kereső példája. Azaz, ha ezekről nem beszélünk – márpedig addig nem lehetett –, nincs gyógyulás. Nincs nemzettudat, ha pedig az hiányzik, előbb-utóbb nemzet sem lesz. Csoóri ritkán tapasztalt bátorsággal néz szembe saját és kortársai mulasztásaival: „Hiába ismertük föl… a körülöttünk s bennünk vergődő valóság életveszélyes pillanatait, valamilyen félelemnek vagy szokásnak engedelmeskedve mindig a drámaiságától megfosztott, csonkább valóságról számoltunk be, nehogy végül a megnevezhetőt is letagadtassák velünk.” Hogy mindez miért történhetett így évtizedeken át, annak kiderítése Csoóri szerint éppen a Hitel feladata.

Aztán folytatódik a problémák leltára. A bajok a rossz rendszer, a testi-lelki-szellemi nyomorúságot előidéző kommunizmus megszüntetésével gyógyíthatók csak. Sorolja a népességfogyást, az államadósság növekedését, a halálozási arányszámokat, a gyors elszegényedést és a határokon túli magyarság véghelyzetét. Mindezek eltüntetése a Hitel és az MDF 20. század végi programja. Nemcsak úgy általában, írja Csoóri, hanem ennek a politikai szerkezet teljes átalakításával kell járnia. A bős-nagymarosi vízlépcső, a duna-kanyari szörny továbbépítése Csoóri szerint maga a nagy metafora, ami a szocialista nemzetköziséget, a szocialista Magyarországot, annak tehetetlenségét, tehetségtelenségét és számító – igaz kiszolgáltatottságunkból fakadó – gyávaságát mutatja meg. Ez a nagy metafora ugyanakkor az utcára vitte az embereket: harminc év után először komoly és fegyelmezett tömeg szegült szembe a központi akarattal: „… az állam és a nemzet farkasszem-váltásának jóslatos pillanata” volt ez. Csoóri, az esszéíró húsz sornyi kérdéssel próbálja tisztázni, hogy miért történt Magyarországon ebben a konkrét ügyben mindaz, ami megtörtént. Ha ebben az egy ügyben nem születik egyetértés, nincs megegyezés és a nemzet akarata ellenére a hatalom megépíti a vízi szörnyet, akkor még csak látszólag sem győz, mert mire végezne ezzel a munkával, túlszalad rajta az idő. Jól érezte tehát Csoóri Sándor, hogy mindazokban a kulcsfontosságú ügyekben, amelyek igen markáns formában jelen vannak a Magyar Demokrata Fórum alapítólevelében, gyorsan kell cselekedni. Gyorsan, de nem kapkodva. Változtatni kell, de meg- és átgondoltan. „A világ helyzete […] sose azokon múlott, akik nem hittek a változásban, hanem, akik hittek benne.” Helyzetkép következik, immáron az MDF-en túli világ teljességének megmutatásával, ami megint csak az alapítólevélhez visz vissza, hiszen az érzékletes képek ahhoz a következtetéshez vezetnek, hogy eljött az ideje a megosztottság, az egymás ellen uszítás felszámolásának, és itt az ideje a visszaszerzésnek. Vissza kell kapnunk mindent, ami minden szabad embert megillet: a nemzetünket, közösségeinket, lelkierőnket, emlékezetünket. Az esszé záró kérdése: „Vajon történelem-e az, ami most velünk történik? Minden bizonnyal.” Csoóri Sándor Hitelben publikált, viszonylag rövid terjedelmű, ám szépen kimunkált mondatokkal megformált gondolatai a magyar világ teljességét mutatták meg. Ebben az időben nemigen volt más, aki a Magyar Demokrata Fórum programját a publicisztika legnemesebb eszközeivel ilyen módon tudta volna a magyar olvasóközönség elé tárni.

Ezt az állításunkat a lap tizenharmadik oldalára lapozva azonnal pontosítani kell: itt találjuk ugyanis Csurka István Október 23., vasárnap című rövid írását. A Csoóri Sándor esszéinél korábban is, később is lényegesen szélesebb körben ható Csurka-publicisztikák meghatározó elemeinek e szövegben nyomát sem találjuk. Csurka ezúttal rövid mondatokkal, mesterien kezelt írói stíluseszközeit mellőzve, egyfajta leltárt készít az 1988-as évről. Éppen írása szokatlan szikársága húzza magára szinte delejes erővel az olvasó figyelmét. Már a cím olvastán felidéződik az MDF programjának egyik lényeges része, 1956 tisztelete, a forradalomban szereplők galád módon elrabolt méltóságának visszaszerzése. A Csurka-tudósítás így szól: „1988 a tüntetések és felvonulások éveként íródik majd történelmünk emlékkönyvébe. Bátor, petőfi-gallér villódzású, elszánt és méltóságosan emelkedett, nagy tömegeket megmozgató tüntetések követték egymást március 15-től kezdve. Akármiről is lett légyen szó, Nagy Imre kivégzéséről, a Dunáról vagy erdélyi testvéreinkről, Petőfi szelleme mindegyik alkalommal itt lobogott a pesti utcákon és tereken a felvonulók lelkében.” A képalkotási módszerek, a közérthető metaforák és irodalmi-történelmi utalások teljesen világossá teszik, hogy hol is áll az író, és hol is lehetnek olvasói az 1988-as év történelmében. Csurka megállapítja, hogy az az összefogás, ami a felsorolt megmozdulásokat jellemezte, bizakodásra ad okot. Ellenpontként megemlíti az 1988. október 23-i félresikerült budapesti tüntetést. Csurka leírása szerint az október 23-i tüntetés kezdeményezői (az elindító FIDESZ és a hozzájuk csatlakozó szervezetek, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Történelmi Igazságtétel Bizottság és a Magyar Demokrata Fórum) nem voltak körültekintőek a tüntetés előkészítésében. Csurka ezt elsősorban azzal magyarázza, hogy az év korábbi nagy tömegmegmozdulásainak sikerei elbizakodottá tették őket. Egy kicsit úgy jártunk – állapítja meg –, mint más sikeres emberek: a siker elhomályosította a tisztánlátásunkat.

A kudarc másik oka a hatalmához foggal-körömmel ragaszkodó kommunista rendszer félelem diktálta merevsége volt. A rendőrség betiltotta a tüntetést, ez pedig azt is pontosan megmutatta, hogy mennyire voltak komolyak a kormányzat megújulási szándékai. „Ez a betiltás halomra döntötte a rendszer minden eddigi bizalom-hirdetőoszlopát.” Az MDF-program egyik kulcspontjának – az 1956-os forradalom eszméinek és szereplőinek rehabilitálása – egy békés összejövetelen kinyilvánított szándéka tehát azonnal előhívta a hatalom harminckét év óta megszokott, félelemből fakadó erőszakos gesztusait. Igaz ugyan, hogy fizikai összeütközésre, gumibotozásra nem került sor, ám ez az évforduló minden eddiginél tragikomikusabban mutatta meg a kommunista állam idétlen tétovaságát. Az utcákon több rendőr volt, mint tüntető. Az MDF a tiltást tudomásul vette és visszavonta a tüntetésre való felhívását. Nem akart mindenáron ütközni, már csak azért sem, mert ezen a napon világosan kiderült, hogy a magyar társadalomban nagymértékben ott él a félelem – lényegében ugyanaz, mint a hatalom félelme: félelem a tabutól, 1956-tól és annak emlékétől. Nem mellékes szempont egyébként az sem, írja Csurka, hogy ebben a sakk-matt helyzetben a félelemben szocializált nemzet már-már abszurd módon nyilvánította ki véleményét bizonyos közügyekről: „… mindenek előtt vasárnap nem ér rá tüntetni.” Ez talán a leglényegesebb szempont, amelyet a tüntetés meghirdetői és azon résztvevői nem vettek figyelembe, akik az MDF bölcsnek is minősíthető visszalépése után csak azért is nekirontottak a rendőrtömegeknek. Ezek a független, valamikori anarchista, maoista liberálisok néhány gyanútlan fiatalembert magukkal rántva demonstrálták szabadságvágyukat. Ez pedig ilyen formában, néhány száz izgága álfelkelővel inkább sértette, mint dicsérte 1956 magyar történelemben betöltött szerepét. Arról nem is szólva, hogy ez az év korábbi sikeres, százezres megmozdulásaihoz képest is nagy kudarcnak számított.

Csurka István mint a Magyar Demokrata Fórum egyik vezetője, írásában akkurátusan tisztázza, hogy mi okozta azoknak a tévhíreknek az elterjedését, amelyek arról szóltak, hogy az MDF megosztott, és belviszályok jellemzik. Leírja, hogy miként született meg a tüntetésfelhívás visszavonása, és ennek indokairól milyen módon értesítették többek között Grósz Károly miniszterelnököt. Táviratot írtak neki, ami azonban nem került nyilvánosságra. Ezért olyan látszat keletkezett, hogy Magyarországon vannak „meg nem alkuvó, hősi, forradalmian radikális” csoportok és az „azonnal meghunyászkodó” MDF. A kádergyerekek liberális hősködése, az MDF kigúnyolása azonban nem árthat az országnak: „az MDF ki fogja bírni ezt a rossz hírbe keveredést, és ki is kell bírnia, a vállalt feladatának, a magyar társadalom valódi átdolgozásának és demokratikus talpra állításának a művét végre akarja hajtani”. Mindennél beszédesebb azonban, hogy a Hitelben Csurka István írása alatt megjelent annak a táviratnak a teljes szövege, amelyet Grósz Károlynak küldtek, és amelyet október 22-én még mind az öt szervező politikai csoportosulás aláírt – ami egyben azt is jelentette, hogy visszaléptek a tüntetéstől. Hogy aztán másnap a szélső-liberális mozgalmárok miként szegték meg ígéretüket, az egy teljesen más, ám kiszámítható és igen messzire vezető út közbülső állomását jelentette.

A Hitel első számának egyik legnevesebb szerzője Cseres Tibor, aki abban az időben a Magyar Írószövetség elnöke volt. Különös műfajú rövid írása – kisesszé, filmismertető, publicisztika – az MDF programjának egy rendkívül fontos alapelemét érintve a határon túli magyarság ügyéről szól. Idézzük az MDF alapító levelének ezt érintő részletét: „(Az MDF) tegyen meg mindent az ország határain kívül élő magyar nemzetiség létérdekeinek, jogvédelmének a lehetető legszélesebb nyilvánosságáért, vegyen részt a megmaradásukért, önrendelkezésükért és fejlődési lehetőségeikért folytatott küzdelemben.”

A Sír az út mögöttünk című szikár írás Sára Sándor monumentális dokumentumfilmjét, a Sír az út előttemet értelmezi, és magyarázza el az olvasóknak úgy, hogy mesteri írói fogásaival óriási, figyelemfelkeltő reklámot is csinál a Sára-filmnek. Mindjárt az elején tisztázza, hogy a történet „balladás, katartikus magyar ügy, de nem magyar belügy, mert román, jugoszláv s német vonatkozásai miatt három-négy ország belügyének is mondhatjuk”. Megállhatunk itt egy pillanatra, és elgondolkodhatunk azon, hogy hányan vagyunk még Magyarországon, akik tudjuk, hogy mit is jelent ez a szó: Jugoszlávia. Az idő már csak ilyen: sok mindent elfúj, ami volt: Cseres Tibor óriási tárgyi tudása birtokában felsorakoztatja azokat a tényeket, amelyek a trianoni tragédia után a határokon kívül rekedt magyarság sorsát jellemezték. Csupasz idézetekkel is pontosan tudja ábrázolni a történelmet: a székelység és a moldvai-bukovinai magyarság életének keserűségéről elég neki egy bizonyos Cretu nevű vezér-tanfelügyelő 1937-es csíkszeredai beszédét felidézni: „A székely gyermekek lelkébe már az óvoda padjaiban bele kell csepegtetni azt a történelmi tényt, hogy nem az vagy, akinek ismered magad, hanem egy vitéz, de sokáig idegen iga alatt nyögő más nép (a román) elidegenített gyermeke.” Talán semmi mással nem tudta volna ennél világosabban az olvasó tudtára adni Cseres Tibor, hogy mi történt Trianon után Romániában.

A határon túliak számára óriási kérdést jelentett a „menni vagy maradni”. Azoknak, akik elhagyták szülőföldjüket, nem volt diadalmenet a Magyarországra költözés. A Sára-film negyedik részének címe: Hazatértek. Miként Cseres Tibor, az olvasó is arra számít, hogy akik hosszú gyötrődés után az anyaországba költözés mellett döntöttek, azoknak könnyebbé vált sorsuk. Jobban belegondolva – és ez kiderül a filmből is – egy ilyen döntés igen hosszú, szenvedésekkel teli folyamat végállomása lehetett. Akik hazajöttek, azt gondolhatták, végre itthon vannak. Lelkesedésüket azonban azonnal szétrombolták a magyar hatóságok, a vesztegzár, a megalázó egészségügyi vizsgálatok – akárha trópusi betegségeket hordozók jöttek volna ide. Mindezek ráébresztették a jobb életben reménykedőket arra, hogy az élet Magyarországon sem sétagalopp.

Cseres Tibor az MDF-alapítólevéllel egybecsengő módon minden kertelés nélkül bontja ki a tabutémákat, például azt, hogy a második világháború elején, Bácska visszakerültével miként telepítették oda az addig Magyarországon élő derék szerbeket, és otthonaikat miként adták át a bukovinai székelyeknek. Mindenki mindenkivel harcolt, a szerbek a székelyekkel, aztán Szabadkán a szerb partizánok a magyarokkal, hogyan gyilkoltak le ezáltal ártatlan ezreket, tízezreket keresztbe-kasul. Minden, amit Cseres Tibor leír a témáról, hiteles. A Hideg napok írójánál aligha ismerhette jobban bárki is ennek az időszaknak és ennek a térségnek a tényeit. Nem hallgat arról sem, hogy a Szerbia északi részét visszafoglaló magyar katonák háromezernél több szerbet végeztek ki. Cseres Tibor felteszi azt a kérdést, hogy a korábban a szerbek által meggyilkolt negyvenkét bukovinai székely ember sorsáról érdemes-e beszélni az úgynevezett jugoszláv érzékenység megsértésének veszélye nélkül. Válasza egyértelműen igen, hiszen a bukovinaiak története modellértékű, annak újra elmondása talán elindíthatja azt a kollektív lelkiismeretvizsgálatot, amelynek nyomán a szerbekben megfogalmazódhat a kérdés, hogy vajon az ő háromezer halottjuk nem ugyanúgy aránylik-e a negyvennégy bukovinai székely halálához, mint az 1944-es példátlan nagyságrendű szerb bosszúállás áldozatainak száma – negyvenezer magyar meggyilkolása – a hideg napokhoz. A tömeggyilkosságokról a rendszerváltás korában még tilos volt beszélni. Nehezen beszélnek róla még ma is a területen élő magyarok, de a szerbek is. (Cseppet sem vigasztaló, hogy a későbbi, Jugoszlávia szétesését hozó nagy háborúban hasonló tömegmészárlások történtek a horvát, a bosnyák vagy akár a szerb népesség körében is.) Cseres Tibor tényközlő mondatai 1944-ről megrendítőek: „Bezdán határában még közel ötszáz oszló hullára leltek kutakban, trágyadombokban – de azok máshonnan valók voltak.” Cseres az áldozatok pontos megszámlálását szorgalmazza, és azt, hogy valamilyen módon állítsanak emléket az ártatlanul meggyilkoltaknak. Mára már tudjuk, hogy ez meglehetősen naiv elképzelés volt a részéről, a gyilkosságok és tömegsírok helyén állított kopjafákat, emlékoszlopokat, táblákat még a kétezres években is sorra pusztították el ismeretlenek. Ismeretlenek? Mindenki tudta – de nem mondta –, hogy az elpusztíthatatlan bosszú irányította az emlékműgyilkos szerb kezeket. A megbékélés ideje talán mostanra érkezett el. A ma sokadszorra felépített emlékművek nem két napig állnak, hanem két hónapig, és mindenki abban bízik, hogy néhány év múlva már talán végleg a helyükön maradhatnak. Hogy miként Sára Sándor filmje, emlékeztessenek azokra az időkre, amikor az embereket állatokként kezelték, és minden másnak nagyobb értéke volt, mint az életnek. Cseres Tibor írása után egy klasszikus újkori ballada olvasható, amelyet 1950-ben a brassói vonaton jegyeztek le. A címe: A földvári fogolytábor. Ebben a lágerben őrizték azokat a magyar katonatiszteket a második világháború után, akik erdélyi származásúként szabadulásuk utáni életüket szülőföldjükön tervezték leélni. A titokzatos földvári haláltáborról igen kevés dokumentum maradt fenn. Akiket ide bezártak, azokat elpusztították. Nem az Auschwitzból ismert módon, hanem éhen veszejtéssel. Nem érdemes dekázni, hogy melyik láger a kegyetlenebb, melyik emberpusztító módszer a visszataszítóbb. Az 1950-ben lejegyzett ballada arra viszi az olvasót, hogy a közismert és sokat sulykolt nagy lágertörténetek mellett vagy mögött vannak és voltak megrendítőbb és szörnyűbb helyzetek is. Cseres Tibor többek között ennek az igazságnak a kimondása révén válhatott méltán elismert, nagy íróvá, aki egy apró írásban is mindent el tudott mondani a világról, amit akkor fontosnak tartott.

A Magyar Demokrata Fórum megalakulása utáni időkben alig volt olyan médium, amelyből Magyarország lakói hiteles információkat szerezhettek volna az új, szabad, a változást tevékenyen előkészítő szellemi-politikai alakulat tevékenységéről. Minden társadalmi mozgás alapja valamiféle írásban rögzített szabályrendszer, lehetőleg közérthető módon megfogalmazott célok, és az ezek megvalósításához szükséges eszközök és módszerek számbavétele. A Magyar Demokrata Fórum alapítólevele és a mozgalom mozgásmódját jellemző ideiglenes alapszabály 1988 végén, a Hitel első számában megjelent. Vegyük számba futtában, hogy hol másutt kaphattak volna helyet ezek az alapdokumentumok. A hivatalos orgánumok, az állami kézen lévő kommunista tömegtájékoztatási eszközök természetesen semmilyen formában nem jöhettek szóba. Volt ugyan néhány magát bátornak gondoló újságíró, aki megkísérelte az MDF képviselte eszmék morzsáinak közzétételét, de ezek hatása elenyésző volt. A hatalom az MDF és a Hitel életének első néhány hónapjában gyanakodva, ingerült, és éppen ezért kiszámíthatatlan szorongással figyelte, hogy vajon mire jut az MDF egyetlen autentikus szócsöve, a frissen alapított Hitel. Nem kell különösebb szakmai és sajtótörténészi bátorság annak kimondásához, hogy a Magyar Demokrata Fórum programjának egészen az 1990-es parlamenti választásokig, de azt követően még meglehetősen hosszú ideig az egyetlen hiteles forrása az egyre népszerűbb Hitel volt. Nem is lehetett ez másként, hiszen mint már más helyütt írtuk, az MDF és a Hitel vezetőinek személyi köre lényegében ugyanaz volt. A rendszerváltozás utáni hivatásos (?) politikusok szinte mindegyike az 1988-as, 1989-es időkben még csak rendkívüli óvatossággal, gyakran hátra-hátra pillantgatva merészkedett be a Hitel szerkesztőségébe, azaz az MDF villámgyorsan óriási tekintélyt szerzett vezetőinek közelébe. Ott ácsorgott az előszobában, toporgott és kereste azokat a helyzeteket, amikor érdemi módon bekapcsolódhatott volna akár a Hitel, akár az MDF belső ügyeit meghatározó megbeszélésekbe. Abban az egyre pezsgőbb szellemi, filozófiai, politikai, társadalmi közegben, amely ezeket az időket jellemezte, mennyire fontos volt legalább egyetlen olyan sajtótermék megtartása és fenntartása, mint a Hitel, amelyből Magyarországon egyedülálló módon gyorsan és pontosan tájékozódhatott a társadalom a rendszerváltást előkészítő eseményekről, ügyekről. Ezek pedig egyértelműen egy irányba mutattak, miszerint a demokratikus átalakulás egyet jelent a többpártrendszer megteremtésével, ezért az állampárt legyőzése, illetve az erre alkalmas pártalakulatok mielőbbi megalakítása az egyik fő célja a rendszerváltó erőknek. Hogy aztán ezt a különböző villámgyorsan megalakult pártok milyen eszközökkel igyekeztek segíteni, az egy külön dolgozat témája lehet. Itt talán elég annyit megjegyezni, hogy egyre több új politikai alakulat próbált magának nyilvánosságot teremteni, Magyarországon lapalapítási láz tört ki, 1990-ig több száz helyi és országos orgánum jött létre. Volt lapja a kisgazdáknak, a kereszténydemokratáknak, a Fidesznek, a Szabaddemokratáknak – a mitikusnak kikiáltott Beszélő – a parasztpártnak, a különböző baloldali alakulatoknak. Egymás után jelentek meg a helyi lapok, 1990-re eljutottunk oda, hogy szinte minden településen, ha más nem is, de egy-egy időszaki kiadvány, röplap állt a rendszerváltás szolgálatába. Az országos lapok közül a frissen alapított Reform, a Kapu és a Dátum igyekezett sikereket elérni az új helyzetben, ám ez egyiküknek sem ment. A Kapu némiképp elitista volt, irodalmiaskodó, kevesen olvasták. A Reform első időszaka viszonylag sikeresnek minősíthető, az érdekesen, bulvárosan feldolgozott események a hírek újszerű tálalása sok olvasót szerzett a lapnak, ám politikai befolyását tekintve mérföldekkel lemaradt a Hitel mögött. Az országos napilapok között ekkor egyetlen új alapításút találunk, a Szekszárdon megjelent Dátumot. A kétségtelenül jó szándékú és rangos szerzőkkel dolgozó, a fővárosi lapok egyeduralmát megtörő napilap azonban csak rövid ideig bírta a versenyt, gazdasági okok miatt (így mondták) megszűnt. 

Egyedül a Hitel szerkesztői és szerzői csapata volt alkalmas arra, hogy a rendszerváltozás előkészítésének legfontosabb, legmeghatározóbb fórumává váljon. A sokszor gyanútlan, a tömegmanipuláció eszközeitől ösztönösen vagy tudatosan tartózkodó szerzők és szerkesztők pusztán azzal, hogy a világról azt közölték, ami abban valóban megvolt, pillanatok alatt népszerűvé váltak. Csoóri Sándor, Csengey Dénes, Csurka István, Fekete Gyula, Bíró Zoltán, Kiss Gy. Csaba és Lezsák Sándor életében nem foglalkozott politikai marketinggel, ám hihetetlen hatékonysággal és erővel tudták közvetíteni és népszerűvé tenni a Magyar Demokrata Fórum politikai üzeneteit.

A nagy tekintélyű prózaíró, Fekete Gyula nem csak szépirodalmi munkáival, hanem riportjaival, szociográfiáival, és az 1980-as évek végén tömegeket vonzó előadásaival adta át közönségének nézeteit a világról. Mindezt egy rá nagyon komolyan jellemző konok, akár makacsnak is nevezhető következetességgel, elszántsággal, már-már monomániásan, ám mindezekkel együtt igen hatékonyan, közérthetően és rengeteg ember érdeklődését folyamatosan fenntartva. Az MDF-nek lényegében egyik nagy szerencséje volt az, hogy Fekete Gyula a maga jellegzetes stílusú, a Hitelben a Csillagfénynél című klasszikus publicisztikai elemekkel dolgozó írásaiban megtartotta és gyarapította a lap olvasóinak, és egyben az MDF-fel rokonszenvezőknek a számát. A terjedelmes némelykor akár négy teljes újságoldalt elfoglaló publicisztikák rendkívül gazdag tematikát öleltek át. A Hitel legelső számában megjelent a Süket a meztelen király című hosszú írás az adóügyekkel foglalkozik, központi eleme a személyi jövedelemadó-rendszer és a magyar családok helyzetének összefüggései.

Egy-egy hosszú hasáb után jut el az ezekben az években rá legjellemzőbb témához: a népesedéspolitikához. Hiába hirdeti a hatalom azt, hogy a gyerekes családok nem kerülhetnek az új adórendszerben hátrányos helyzetbe, ennek az ellenkezője valósul meg. Szembeállítja a programok, viták tételmondatait a valósággal. A végletesen elanyagiasodott szocializmusban erőteljes szavakra van szükség ahhoz, hogy meghallják az embert. Fekete Gyula írása, ha nagyon az MDF alapelveinek egyikéhez akarnánk hozzáilleszteni, ez a mutatvány nem okozna különösebb gondot. Miként azt Lakiteleken 1988. szeptember 3-án megfogalmazták, az MDF társadalmi céljainak egyikeként: „Újjá kell építeni a megrendült magyarságot, egészségében és gazdaságában, jellemében és kultúrájában egyaránt.” Ha úgy tetszik, a Csillagfénynél rovat első darabja ennek a tételmondatnak a hosszú, sok apró részletre kiterjedő, ám ennek ellenére végig érthető, követhető, és a társadalom többsége számára elfogadható magyarázata az MDF egyik legfontosabb feladatának, a magyar családok védelmének.

A Hitel második számában egy lényegesen rövidebb, csupán egy oldalt elfoglaló írás jelenti Fekete Gyula Csillagfényét. Címe: Utóhang helyett. Az elsőnél könnyebben követhető, lényegesen több szépirodalmi eszközzel dolgozó publicisztika ez. A szerző valójában egy mesteri írást kerekít arról, hogy mi indította a Csillagfénynél rovatcím kiválasztására. Egyfajta tájékozódási pontnak szánja, térben és időben kevés állandóbb természeti tárgyunk van, mint a csillagok. Láttukra mindenkiben, aki legalább az alapműveltség legalsó fokára fel tudott mászni, összeérhet a szellemi és az anyagi világ, a maga milliószor millió lehetőségével, a megszámlálhatatlan képzettársításokkal, és azzal a színkavalkáddal, ami az emberi világot, azokra az egészhez mérve igen apró életdarabokban is jellemzik, amelyekben élünk. A csillagok nélkül például nem tudnánk, hol vagyunk. A csillagok tájékozódási pontok, hol látszanak, hol a horizont mögé bújnak. 1988-ban, úgy tűnt, hogy éppen a Magyar Demokrata Fórum munkája nyomán sikerült előcsalogatnia néhány magyarnak a csillagok fényét. Ez nem a felvilágosodás részegnek álcázott józan kíméletlenségének hideg fénye volt, hanem inkább a reményé. A magyarság, a nemzet megmaradásának reményéé.

A Hitel 1988. évi 3. számában a Csillagfénynél rovat cikkének címe: Úttévesztés. Mivel a Magyar Demokrata Fórum alapvetően egy nemzetmegújító, nemzetépítő és megtartó szellemi mozgalomként indult és határozta meg magát alapítólevelében, tagadhatatlan kulcsfontosságú szerepet tölt be életében a műveltség, a művelődés. Túl azon, hogy az MDF létrehozói értelmiségi emberek, nem mellesleg józanul értelmesek is, Magyarországot a rendszerváltozást megelőző években nem éppen a szellemi igényesség jellemezte. Két irányból is beszüremkedett társadalmunkba a szellemi igénytelenség, egyrészt jött nyugatról a fogyasztói társadalmak kitermelte kultúrgagyi, vagy, ahogy éppen Fekete Gyula következetesen nevezte: kultúrmocsok, a felszínes, csak az igénytelen szórakoztatást kiszolgáló álművészeti termékek tömege. Másfelől, keletről pedig a kommunista nemtörődömségben született, a diktatúra félelmében fogant szocialista realistának nevezett sematikus, igénytelen tucattermékek tömege, amely bátran nevezhető kultúrgagyinak. Nehéz helyzetben volt tehát az, aki Magyarországon valódi értéket jelentő műveltséghez akart jutni. Fekete Gyula Úttévesztés című írása ezt a rendkívül összetett ügyet járja körül. Honnan máshonnan indulna, mint az olvasástól. Úgy is, mint a Magyar Írószövetség egyik vezetője, aki egyben az Olvasó Népért mozgalom zászlóbontójaként is ismert volt, nem hajlandó szégyenkezni azok helyett a politikusok helyett, akik diktatórikus módszerekkel igyekeztek leváltani az emberi szellem örök értékeit piaci árukkal – a szórakoztató ipar mindig manipulált, mindig változó képviselőivel. Ez egyébként nem kizárólag Magyarországra volt jellemző, a kultúra hagyományos értékeinek válsága világjelenség. Hazánkban ráadásul furcsa ellentmondásként éppen a kommunista diktatúra bizonyos intézményei voltak alkalmasak megvédeni a szellemi értékeket. Ezekben az időkben kezdődött az a már akkor is lényegében ultraliberális multikulturalizmus, amely minden addiginál erőszakosabban és kíméletlenebbül próbálta kiszorítani a kultúra köréből a hazai, a nemzeti értékeket. Ugyanakkor a politikai hatalom – amúgy jó okkal – igen bizalmatlan volt a közéleti szerepet is vállaló irodalmárokkal és művészekkel szemben. Bár Fekete Gyula nem írja le, de a Magyar Demokrata Fórum programjában becsülettel és bátran vállalt 1956 öröksége tette a korábban megszokottnál is gyanakvóbbá a hatalmat. A politika a lehető legegyszerűbb módon manipulált, a társadalom legérzékenyebb rétegeit, az értelmiségieket, a művészeket szembefordította a népesség többségével. Így igyekezett megfosztani tekintélyétől a tanárt, a festőt és a költőt, valamiféle ingyenélő élősködőnek beállítva személyüket. Ez a tudathasadás, ami a politika értékőrző és értéktaszító viselkedését jellemezte, nagy zavarokat okozott ugyan, de az első szerep erősödött meg. Fekete Gyula rezignáltan megállapítja: „nyilvánvalóan sorvad az olvasási kultúra, kevesebben olvasnak – különösen gyerekek, fiatalok, mint akár két évtizeddel korábban”. Az nem vigasztaló, hogy ez is világjelenség, meg, hogy a tévékorszak szétmorzsolta az olvasási kultúrát, meg vége a Gutenberg-galaxisnak. Akármit is teszünk és gondolunk, Fekete Gyula aforizmaszerű mondata ebben az írásban nagyon meghökkentő és elgondolkodtató: „Az olvasás a művelődés anyateje.”

Végig követhető módon, közérthető mondatokkal átvezetve az olvasót az elmúlt évtizedek történetein, Fekete Gyula megmutatja, hogy mennyi kárt okozott például az emberek, szakmák és foglalkozási ágak kártékony, ostoba rangsorolása termelő és nem termelő szektorra.

A fiskális diktatúra címet viselő írásrész a kultúra ellentámadásáról szól. Arról például, hogy leginkább az írók vezetésével ideje megszervezni a közművelődés hadrendbe állítását, és megindítani az ellentámadást az országpusztító pénzügyi politikával szemben.

A következőkben a műveltséget érintő legfrissebb tanulmányokból idéz a szerző, ezek mindegyike, teljesen függetlenül attól, hogy közzétevőik milyen világkép hívei, mind-mind a műveltség és kultúra fejlesztésének fontosságáról beszélnek. Még a hatalom képviselői is. Túl azon, hogy az idézetválogatás közzététele az éledező sajtószabadság egyik igen fontos nyoma 1988-ból, közvetve megerősíti a Fekete Gyula által közvetített MDF-es program néhány elemének fontosságát. Ebben nyilván nem volt tudatos politikai marketing szándék, Fekete Gyuláról sok mindent el lehet mondani, azt azonban nem, hogy tehetséges menedzser lett volna. Mégis igen hatékony módon tárta a rendszerváltás korának politika iránt érdeklődő olvasói elé a kultúrát, és ezen keresztül az egész ország sorsát érintő nézeteket. 

Fekete Gyula a magyar népesedéspolitika egyik legnagyobb apostola volt. Hiába szól ez az írása a műveltségről és a kultúráról, írása végén felbukkan az ő legfontosabb témája is: „S még egy, a legnyomasztóbb, a legsúlyosabb, lévén minden emberi érték forrása az emberi élet: újratermelését a jellemzett hibás politika alárendelte a termelés napi érdekeinek, s harminc éves demográfiai hullámvölgyünkkel ma az utánpótlás dolgában a világon az utolsók vagyunk.” 

A publicisztika befejező tétele mesteri módon billenti helyre a gondolatokat. Fekete Gyula közli, hogy mindaz, amiről korábban értekezett, mindazok a hibák, tévedések, amelyeket megmutatott, nem helyrehozhatatlanok. Ha viszont nem teszünk semmit azért, hogy mindaz, ami volt, megváltozzon: „Történelmi bűnünk, ha a már kétségtelenül hibásnak bizonyult úton menetelünk tovább.”

A Hitel következő, 1988. évi 4. számban Fekete Gyula Csillagfénynél rovatban megjelent írása már a címével jelzi, hogy itt nem az eddig olvasottakhoz hasonló írásokhoz lesz szerencsénk: Mitől senyved Tündér Ilona? Fekete Gyula ebben legjobb írói erényeit felhasználva egy klasszikus parabolát fogalmaz meg meseformában. Fekete Gyula ebben a publicisztikájában, akárcsak a korábbiakban, és minden Hitel-béli Csillagfényében, a tapasztalt író sok százezer olvasó által kedvelt stíluseszközeivel, a maga makacs, közbeszólást nem engedő, tényeket töménytelen mennyiségben felsorakoztató stílusában, minden alkalommal úgy tudta elmondani a jelenhez nagyon szorosan kötődő mondanivalóját, hogy publicisztikái akár egy napilapban is megjelenhettek volna. Nagy mesterségbeli tudása még azt is lehetővé tette, hogy – megismételjük – ha nem minden esetben is tudatosan, de következetesen és igen hatékonyan tudta közvetíteni a Magyar Demokrata Fórum üzeneteit.

A Hitelt már indulása előtt, a második lakiteleki találkozó idején igen erős támadások érték az ekkorra már teljesen külön úton járó úgynevezett demokratikus ellenzék, a későbbi Szabaddemokraták Szövetségének képviselői részéről. A Magyar Demokrata Fórum a népi-nemzeti szellemiséget képviselők, és az írók esetében ezt az eszmerendszert magas színvonalon megfogalmazni tudó embereinek volt a gyűjtőhelye. Volt egy bizonyos kegyelmi időszak, egy év legalábbis, ami annak tűnt, amikor az urbánus és a népi ellenzék látszólag összefogott, és együtt menetelt szembe a kommunista hatalommal. A Hitelben publikált Konrád György, Mészöly Miklós, Esterházy Péter és számos más, liberálisnak számító író. A megbékélés szándéka azonban, mondhatni, csak a népiek részéről volt őszinte. A liberálisok alig várták, hogy valamiféle jó kis antiszemitázó ügyet kerekíthessenek a Magyar Demokrata Fórum és a Hitel körül. Dolgukat megkönnyítette, hogy az MDF és a Hitel vezetői ugyanazok voltak. Nem kellett sokáig várni arra, hogy eldördüljön az első jelképes lövés: Püski Sándort mocskolták, antiszemita vádakkal illették. Bizonyos Drucker Tibor adta meg a jelet, amely után jöttek a többiek, és készen is állt az első antiszemita vádpergőtűz, a Hitel és az MDF ellen. Bíró Zoltán szerelte le a támadókat, egy szikár, határozott és nagyon pontos publicisztikával. Más színtereken, a véleményszabadságba beleszédült sajtó kevésbe fontos fórumain, aztán már a napilapokban is – például a Népszabadságban Varga Domokos Györgyre zúdulva – egyre inkább elharapódzott az MDF antiszemitázása. Csoóri Sándor Hitelben megjelent esszédarabja, a Nappali Hold egy részlete, amelyben a Magyarországon élő zsidók asszimilációjáról tette közzé gondolatait, aztán felrobbantotta a közéletet. Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar szellemi-művészeti életben százötven év óta lappangó, időnként felszínre bukkanó népi-urbánus ellentét szinte végletesen polarizálja a társadalmat. Az új magyar parlamentben sem kellett sokáig várni a botrányra: a „Hordót a szónoknak!” bekiabálást néhányan úgy akarták hallani, hogy „Hordót a zsidónak!”, újfent elszabadult a pokol. A foguk fehérét egyre inkább kimutató liberálisok, élükön Tamás Gáspár Miklóssal, mucsaiztak, bőgatyásoztak és büdöslábúztak. Landeszmann rabbi aztán annyira belefáradt a gyűlöletbe, hogy disszidált, pontosabban alijázott Izraelbe. Ezeknek a jórészt érdek vezérelte, politikai botrányoknak természetesen a Hitelben is megvolt a lecsapódása. Ezek elemzése arra is magyarázatot adhat, hogy túl a nyilvánvaló anyagi megfontolásokon, mi minden más késztethet arra több évig a Hitelben szereplő jeles írókat, hogy látványosan otthagyják az első szabad és független magyar lapot. Esterházy Péter 1990. szeptemberi lelépése volt a leglátványosabb, aki az 1990/21. szám 17. oldalán, kínos magyarázkodással búcsúzott az olvasóktól. A lap főszerkesztője, Bíró Zoltán az oldal alján rövid válaszban szintén búcsúzott Esterházytól, sajnálatát kifejezve aziránt, hogy „… a szabad gondolkodás csak addig minősül elfogadhatónak még Esterházy Péter számára is, amíg annak határait ő maga jelölheti ki.”

A portrévázlat szándékosan nem kerüli a személyességet, hiszen éppen személyes kapcsolatunk adott lehetőséget arra, hogy Csengey Dénes életének, gondolatai mozgatórugójának milyenségét megismerjem. A Hitel indulásakor ismertem meg személyesen, bár mint fiatalnak mondott írók többé-kevésbé ismertük egymás munkáit. A személyes, látszólag apró és mellékes ügyek, kapcsolódási pontok – természetesen nem csak az én esetemben – megteremtették azt a nagyon erős nemzedéki összetartást, amely igen gyorsan egy sokkal szélesebb körű akarattá formálódott: nem akarjuk azt, ami eddig volt.

Csengey Dénes nemzedékének egyik vezető alakjává vált. Kalandos élete – már ha a szocializmusban lehet kalandosságról beszélni – nagy emberismerettel, jó kapcsolatteremtő képességgel teljesítette ki, és mint majd később részletezzük, egészen különleges retorikai tehetséget alakított ki benne. A buszszerelő, vasmunkás, kalauz fiatalember, amennyire a kor viszonyai engedték, összecsavarogta az országot. Debrecenben kötött ki, ahol aztán bölcsészdiplomát szerzett a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Ekkortájt került kapcsolatba az ún. irodalmi élettel, a Kálvinista Rómában mozgolódó egyetemista művészműhelyek igen tekintélyes tagjává nőtte ki magát. Csengey igazi hivatását a politikában, pontosabban a politikai témájú közírásban találta meg. Ezekre a művekre nehéz azt mondani, hogy publicisztikák, hiszen Csengey tehetsége és szavainak, mondatainak ereje nem az írásaiban mutatkozott igazán. Ő ugyanis a korszak egyik legkitűnőbb szónoka volt. De pontosíthatunk is: kora legjobb fiatal szónoka volt. A retorikában csak idősebb pályatársai érhettek el hozzá hasonló sikereket, igaz, Für Lajos és Csurka István egészen más korosztályt tudott elérni szónoklataival, mint Csengey Dénes.

Jellemző tény, hogy Csengey első Hitelben megjelent szövege a parlamentnél elmondott, Bős-Nagymarosi vízlépcső elleni tüntetésen tiltakozó beszéde volt. Utólag érdekes tanulságokkal jár annak felfedezése, hogy milyen fegyelmezetten és írásban is hatásosan fogják meg az olvasó figyelmét, és vezetik el az okos, érvelő, a diktatúrával határozottan szembeforduló álláspontig. Csengey nyilván az összes többi nyilvános szerepléséhez hasonlóan nagyon készült erre a fellépésre. A természettudományos érveket a vízlépcső ellen éppen olyan közérthetővé tudta tenni, mint a társadalomtudományi, szociológiai, életföldrajzi és lélektani fogalmakat. A szöveg lényege és ereje távlatosságában rejlik. Csengey nem pusztán tagad, nem fiatalabb kora búval bélelt lelkületével lép fel, hanem a nemzet jövőjét birtokba venni akaró magabiztos bátorsággal. Úgy is, mint a Magyar Demokrata Fórum egyik vezetője, úgy is, mint mesteri szónok, úgy is, mint távlatokban gondolkodó politikus, és úgy is, mint népvezér.

Semmi mesterkéltség nem volt abban, ahogyan a kommunista nomenklatúra diktálta illemet, viselkedést és küllemet semmibe vette. Az öltönyös, nyakkendős apparátussal szemben ott állt egy égő szemű, szakállas, hosszú hajú ember, akinek egy kézmozdulatára ezrek és tízezrek ugrottak fel. Különös jelentősége volt Csengey Dénes öltözködésének is. Mindig farmer volt rajta, különleges alkalmakkor, mint majd a következő év március 15-én a televízió jelképes birtokba vételekor, vállára vetett farmerdzsekiben állt a tömeg élén. Mondhatnánk úgy is, hogy a panyókára vetett mentét felváltotta a panyókára vetett farmerdzseki. A minden szavával és tettével a Vidék-Magyarországra építő, annak felvirágzását segítő, vidékről származó fiú magától értetődő természetességgel járkált az urbánus fiatalemberek, az underground, avantgárdok egyenruhájában. Mégsem volt visszatetsző, hiszen Csengey hiteles, őszinte életet élt.

Csengey többször megállt nálunk, ült a konyhában, cigarettázott – rengeteget szívott –, jobb kezének mutató és hosszú ujja köze mindig nikotinsárga volt. Ült az asztalnál és beszélgettünk, mintha együtt nőttünk volna fel. Ezek a találkozások nem voltak mindig ilyen békések, meghittek, hamar híre ment a faluban annak, hogy itt van Csengey Dénes, és ettől aztán jöttek a helyi ellenállók. A református lelkész például mindenképpen politikai tárgyú beszélgetést akart kezdeményezni, amihez Csengeynek akkor nemigen volt kedve, így hát a szótlanság valami olyasféle jelenetté alakult, mint amikor ma megjelenik valahol egy-egy híresnek mondott ember. Néma áhítat a konyhában, a pap szótlanul bámulta a cigarettázó Csengeyt, aztán elment.

Mindezek leírására azért volt szükség, hogy valamennyit érzékeltetni tudjak abból a hallatlan népszerűségből, amelyben Csengeynek része volt. A szó jó értelmében celeb volt, már akkor megmutathatta mit is jelent rajongásig szeretett közszereplőnek lenni, amikor még nyoma sem volt a mai sztárkultusznak. A folyamatos rohanás, a politikai szónoklatok végeláthatatlan sora az egyszer itt, egyszer ott lét hullámzása már közéleti pályafutása kezdetén magányossá tette Csengey Dénest. Ezt akkor nem lehetett kimondani, hiszen ismertsége, népszerűsége, az a túláradó szeretet, ami bárhol is jelenjen meg, azonnal körbefogta, ezt eltakarta. Sebezhető, szerethető, ma úgy mondanák: megosztó személyiség volt Csengey Dénes.

A Hitel – kéthetenként megjelenő lapról lévén szó – a többi folyóirathoz hasonlóan, lényegéből adódóan nem tudott, de nem is akarhatott naprakész lenni. Ez, mint később látjuk a napilapok esetében, természetesnek mondható. A Hitel szerkesztői az 1989. június 7-én megjelent lap II. évfolyamának 12. számát tudatosan a Nagy Imre temetés eseményei elé rakták össze. Az addigra már a tabu témák köréből kiszabadult, 1956-ról szóló szabad beszéd sokszínű, sok műfajú és feltétel nélkül minőségi írásokkal tisztelegtek 1956 hőseinek emléke előtt. Ezzel nem mellékesen hozzájárultak a méltóságteljes megemlékezéshez. Hozzájárultak a Nagy Imre temetés megrendítő, az egész országot felrázó és a nagyvilág érdeklődését is kiváltó tömegrendezvény erejéhez. A temetésen egyébként a Magyar Demokrata Fórum embereiből szervezte meg Lezsák Sándor és Olajos Csaba a rendezők nagy létszámú csapatát. Lezsák Sándor Pintér Sándorral, az akkor még csak magas rangú rendőrtisztként dolgozó későbbi miniszterrel egyeztetett a civilek számára nehezen érthető és értelmezhető részletkérdésekről (az esetleges provokációk megelőzése, a külföldi diplomaták és a magas rangú magyar politikusok védelme, a tömeg mozgásának szakszerű irányítása).

Milyen szellemi útravalóval látta el a Hitel 1989. június 16-ájának részeseit? Ami nem jelentett mást, mint egész Magyarországot, a teljes magyarságot – határon innen és túl. A Hősök terén akkor a jelenlévők százezrei és az eseményeket a szolgálatkész közmédiumok segítségével figyelemmel kísérők megélhették a nemzet egységének, annak kimondásának felemelő pillanatait. Azokat, melyekkel talán csak az 1956-os forradalom napjaiban találkozhattak.

Negyed századdal ezelőtt tehát innen, Nagy Imre és társai koporsói mellől indult el az a folyamat, ami sok-sok kínlódás, tétovaság után elvezetett a mába, ahonnan már elég nehéz értelmesen elmagyarázni, hogy miért jelentett bátorságot elmenni erre a temetésre. Azt meg aztán sokáig csak igen kevesen tudták bemérni, hogy mekkora erő, céltudatosság és itt már konkrétan létkockáztató bátorság kellett ahhoz, hogy a koporsók mellett álló szónokok közül egy borostás fiatalember kimondta: a forradalmat eltipró orosz csapatok pedig menjenek haza. Ezt a fiatalembert Orbán Viktornak nevezték. 

A Hitel történetének egyik legjobb számát adta június 7-én olvasói kezébe. 1956 egy legendás alakja, Krassó Miklós írása szerepel a belső borítón. 1956. október 23-át idézi: „Minden ország katonája – menjen saját hazájába.” A neves, Londonban élő Czigány Lóránt jegyzetével közzétett Krassó-írás szikár tényfelsorolásával a lehető legpontosabb leírását adja a forradalomnak. Szinte hihetetlen, hogy egy rövid szövegben milyen magabiztosan vezeti át a figyelmet a múltból a jelenbe és mutatja meg a magyar forradalom hatását, a világ nagyhatalmi politikájában játszott szerepét. A szálak, melyek a jelent a múlthoz kötik csak távolról és a gyáván hazudozóknak bonyolultak, kuszák. Krassó írásában minden egyenes. Bárki költő megirigyelhetné azt a magabiztosságot, ahogy a különböző idősíkok között járkál és gyújt világosságot a külvilágtól a kommunizmus évei alatt igencsak elszigetelt magyar olvasók gondolkodásában. 

A Hitelnek sikerült megszereznie Nagy Imre lányának, Nagy Erzsébetnek az olasz szocialisták 1989 májusában megtartott kongresszusán elmondott beszéde szövegét. A tanácskozáson 2000-en vettek részt, 90 országból jöttek pártküldöttségek, a magyar ellenzéki mozgalmak képviseletére a Magyar Demokrata Fórumot hívták meg. Nagy Erzsébetet rendkívüli módon tisztelték az európai szocialisták. Beszéde nagy visszhangot kapott az olasz sajtóban. 1956-ot megidéző szövegének címe: „A megbékélés szellemére, társadalmi békére van szükség!”. Nagy Erzsébet nem kertel. Pontos szavakkal adja hallgatói-olvasói tudtára nézeteit a nemzeti és családi tragédiáról. Az olasz szocialistákat megszólítva néhány mondatban sebészi pontossággal érzékelteti a magyarság helyzetét. A következőkben idézettek kimondásához különös bátorság kellett. „Rendkívüli megtiszteltetés a számomra, hogy meghívtak (apám, Nagy Imre, az 1958. június 16-án gyalázatosan kivégzett törvényes magyar miniszterelnök emlékezetéül) a nagytekintélyű Olasz Szocialista Párt jelenlegi 45. kongresszusára. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a megtiszteltetés OSZP tisztelgése valamennyi elesett és kivégzett 1956-os magyar forradalmár és szabadságharcos előtt, és azzal az alázattal fogadom, ami eltölt emlékük iránt. Tisztában vagyok azzal, hogy meghívásukkal Önök a világszabadság magyar harcosai előtt tisztelegnek.” 

Alig néhány héttel apja újratemetése előtt tehát Nagy Erzsébet a világ tudtára adhatta, hogy Magyarországon megfordult a szél, és június 16-án a magyarok ünnepélyesen emlékeznek majd 1956 valamennyi elesettjéről és meggyilkolt, kivégzett áldozatáról. Egyszerre távolságtartóan, ugyanakkor érzelmeit nem leplezve közli, hogy édesapja holtteste – az ő, a leánya kívánságára – visszakerül a 301-es parcellába, oda ahol kivégzett harcostársainak százai fekszenek. Furcsa szókapcsolattal várja ezt a napot, gyászünnepnek nevezi, melynek a nemzeti megbékélés napjává kell válnia. 

Nagy Erzsébet pontosan közli azt is, hogy milyen változások szükségesek szerinte Magyarországon. Azt mondja, nem liberalizmus kell, hanem igazi szociális demokrácia. Tételesen felsorolja, hogy milyen lépésekkel lehet eljutni az általa vágyott társadalmi berendezkedéshez. Szabad választásokra, népképviseleti parlamentre és korszerű alkotmányra van szükség. Esküdtbíróságokat kell létrehozni. Garantálni a hadsereg, rendőrség pártatlanságát. Sőt szükség van a polgárjogi alapon álló nemzetőrségre. Nagy Erzsébet az új törvényhozástól történelmi elégtételt vár 1956 áldozatainak. Valamiféle sajátos függetlenség vízióját festi fel: Magyarország, a köztes állam egyaránt barátja Keletnek és Nyugatnak. Egy egészen különös, az élet minden területét átfogó rendszert ismertet, amelyben gyerekkortól az időskorig nagy szerepe van az államnak a népesség erkölcsi és gazdasági biztonságában. Szól a gazdaságban megjelenő magánerőről, a munkavállalók szabadságáról, a kultúra kiemelt szerepéről. Mint írja „a közoktatást és közművelődést egységes nemzetnevelési rendszerként kell kezelni, amin a közerkölcs nyugszik. Lehetővé kell tenni a magán és az egyházi oktatási és művelődési intézmények szabad létesítését.” Nagy Erzsébet programja feltehetően szöges ellentétben állt az 1989-ben még Magyarországon hatalmon lévő szocialista elit eszméivel. Még ma is nagy hatással világít ez a beszéd, ami néhány héttel Nagy Imre temetése előtt szakadt ki lányából. Teljes sajtószabadságot, a szabad gyülekezés, a szabad szervezkedés jogát követeli. Befejezésül szinte magától értetődő természetességgel közli, hogy „Magyarországnak jelenleg nincs se megfelelő államrendje, se megfelelő gazdasága, eladósodtunk, társadalmunkat számtalan baj gyötri.

Az egyszerre fölemelő és megrendítő szövegbe ékelődik Bella István Nagy Imre-verse Arccal a földnek címmel. A nagy költők csapatához tartozó Bella ebben költői mesterfogásaival, a Nagy Erzsébet által elmondottakat az örök emberi érzelmekkel megtámasztva ad hitet azoknak, akik a szabadságra készülnek.

A Hitelnek ezt a számát egyébként 1956-os dokumentumfotók illusztrálják. A rommá lőtt pesti utca fölött Szepesi Attila Maléter című verse világít a 6. oldalon, mellette pedig egy hallatlanul izgalmas dokumentum, Milan Drobac ezredestől, Nagy Imre kísérője voltam címmel, a jugoszláv nagykövetségen menedéket kérő Nagy Imre történetének mindaddig ismeretlen részleteiről vall.

És folytatódik az 1956-ról szóló szövegek sora. Könczöl Csaba szociológus, az 1983-ban tönkrezúzott Mozgó Világ állandó szerzője, Salgótarján, 1956. december 8-a című mozaikszerűen összerakott, a nógrádi forradalmi eseményeket bemutató munkája legalább annyira izgalmas, mint az azt követő Perújrafelvétel című Gecsényi Lajos-írás, aki a győri forradalmár, Szigethy Attila különös körülmények között bekövetkezett öngyilkosságáról ír. És kimondja, hogy lényegében az 1956 utáni megtorlások egyik gyalázatos gyilkosságának áldozatáról van szó.

Hogy mennyi indulat, bánat és mennyi megaláztatás emléke él a magyarságban 1956 kapcsán, arról megrendítő dolgozatok tanúskodnak a Hitel magántörténelem című rovatában. Sorra lepleződnek le azok a hivatalos hazugságok, melyekkel három évtizeden keresztül volt kénytelen együtt élni a magyarság. Az egyik legvéresebb eseménye volt vidéken a forradalomnak a mosonmagyaróvári sortűz. Közel száz ártatlan, békés civil embert gyilkoltak le a zöld ávósok, és erről eddig tilos volt beszélni. Tabu volt. Ugyanígy nem tudhatott a nagyközönség például a forradalom egyik központjában, a Kilián laktanyában történtekről. Hosszú, dokumentatív elbeszélésben osztja meg az olvasóval emlékeit erről Szalay Róbert, a Magyar Néphadsereg egykori századosa. 

Fürjes József a kommunista hatalom által bőszen lobogtatott Köztársaság téri eseményekről ír. Pontról pontra cáfolja azokat a kommunista propaganda által sulykolt állításokat, amelyeket a felkelőket gyilkos, lincselő csőcseléknek állítják be. Ez a dolgozat talán nagyobbat szól, mint az előzőek, hiszen a Kádár-rendszer egyik leggyakrabban hangoztatott és legerőteljesebben hangsúlyozott tétele volt, hogy az 1956-os forradalom nem volt más, mint a Köztársaság téri lincselők átmeneti diadala. (A híres, az egész világsajtót bejárt képsor, melyen hét felemelt kezű ávós úgynevezett kivégzéséről adnak hírt, manipuláció. Mint utóbb kiderült, egyikőjük sem halt meg. A felkelők a sérülteket azonnal ellátták, kórházba vitték, többen közülük ma is élnek.) Solymár József a jeles újságíró-író Szolnoki tanú címmel teszi közzé ebben a rovatban 1956-ról szóló jegyzeteit. Szemközt Szesztay András emlékezik Bibó Istvánra.

Meglepő és megrendítő, ahogy a Hitel 22. oldalán Pásztor Emil a tudós nyelvész egy 1956. novemberi elsejei újságról, a Szabad viharsarok című csongrádi lapról ír. Talán ő az egyetlen, aki 1989-ben észrevette, hogy a cím fölött nem a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelmondat áll, hanem a szózat első mondata, csupa nagybetűvel szedve „HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL LÉGY HÍVE, OH MAGYAR…”. Többek között a 14. aradi vértanúról, Kazinczy Gáborról  alapos kutatások után könyvet író nyelvész professzor éppen azzal a méltóságteljes, visszafogott, kicsit szégyenlős attitűddel húzza bele nemzeti imánk történetét, annak stilisztikai és nyelvi elemzését a dicsőséges 1956-os napokba, mint ahogy vélhetően 1956-ban a magyar értelmiség színe-java élt. 

A Világ-Szem rovat mesteri módon illeszkedik a lap első részéhez. 1968. augusztus 21-én az orosz tankok ugyanúgy lerohanták Prágát, mint tizenkét évvel korábban Budapestet. Lubomir Feldek idézi meg ezeket az időket, egyrészt egy konferencián elhangzott beszéd írott változatában, másrészt a Tankok a prágai utcán című versével. Azt nem mondhatjuk, hogy kísérteties a hasonlóság a magyarokat és a cseheket ért gyalázat között, nem hasonlóság ez, hanem maga a nemzetgyilkos kommunista rendszer. 

A lap közepén egy addig példátlan fénykép összeállítás mutatja meg 1956 emblematikus alakjait, a Kádár-hóhérok áldozatait. Fegyelmezetten elrendezett képek sorakoznak, rajtuk Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Nagy Imre és Szilágyi József. Az oldalon csak képek, alattuk a nevek, a születési évszámok és a halál dátuma szerepel. Egyszerűségében méltóságteljes, mondhatnánk, büszke fekete-fehérségében sokkal többet mond el 1956-ról, az azóta eltelt évtizedekről és a jelenről, mint száz tudálékos tanulmány. 

Azt hihetnénk, hogy a Hitel Nagy Imre számának első fele már mindent elmondott, amit el lehet mondani az újratemetés előtt. Ám a megdöbbentő képösszeállítás után valamiféle fájdalmas folytonosság elvisz egy húsz évvel későbbi tragédiához, Latinovits Zoltán 1976. júniusi öngyilkosságához. A világgal szent indulattal perlekedő, a sorba soha be nem álló hatalmas tehetségű színészről három vers, egy fénykép és Huszárik Zoltán grafikája emlékezik. Az olvasóban összeáll a kép, fájdalmas pontossággal érzékeli, hogy 1956 története nem zárult le, nem zárulhatott le Nagy Imre és társai kivégzésével, ott volt a bánat, a megalázottság, ott volt minden magyar ember lelkében és folyamatosan szedte áldozatait, köztük a színészkirályt. 

Ezután a lapban az 1956, a forradalom hozta felemelő szabadságban ott gomolyognak az 1989-es magyar valóság legkülönfélébb dokumentumai. Ezek közzététele is egyfajta tisztelgés 1956 előtt, hiszen a szabad beszéd jogát 33 év után végre sikerült kiharcolni, és ha ez így van, azt meg is kell mutatni a Hitelben. Van itt minden. Nyílt levél egy rendőr századoshoz, programtézisek az egészségügyről, melyhez hozzászerkesztették egy főorvos szakvéleményét és a Magyar Demokrata Fórum egészségügyi fórumának felhívását. Némiképp komikusan kötődik mindehhez a magyar gyógyszerészek tizenkét pontja, a Mit kívánnak a gyógyszerészek?, amelyet 1989. március 20-ai keltezéssel az MDF gyógyszerész munkacsoportja nevében  bizonyos Vancsura István jegyez. De elfér itt a Hitelben Dobák István, a később tárcáival nagy népszerűséget szerzett idős petőfiszállási tanárember kiskunfélegyházi tudósítása vagy a későbbi években a kisebbségügyi pályán nagy karriert befutó Furmann Imrével készített beszélgetés, aki akkor a Miskolci Fórum című, az MDF első vidéki újságjának szerkesztőjeként nyilatkozott.

És elindul kívülről is, egyenesen Wimbledonból Határ Győző szavaival az a lehengerlő erejű gondolatsor, ami behozza az országba a szabadságot és a nyugat-európai magyar irodalom legnagyobbjait. Igen, az 1958-ban készült esszé visszahozza 1956 lényegét a lapba, egy különös nézőpontból egy különös tehetségű ember külföldre menekülésének okait rendszerezi. Határ Győző azért író, hogy el tudja mondani, amit mások nem tudnak, így tehát az 1956-ban Magyarországról kisöpört, nagy többségében egyébként az ország színe javát képviselő 200 ezer magyar sorsáról is szól.

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 1989-es burgenlandi tanácskozásáról két írás is bekerült a lapba, ezek természetesen szintén a szabadság gondolatkörében mozognak. Rendkívül érdekes Vályi Nagy Ervin A változás keresztyén olvasata című tanulmánya. A nagy ívű történelmi áttekintés a több ezer évvel ezelőtti római filozófusoktól vezeti el az olvasót a máig, abba az időbe, amikor mindenki számára kétségtelen változások következnek, méghozzá olyan, az örök emberi értékeket érintő, felszabadító változások, melyekről többek között az 1956-os magyar forradalom szólt. 

A Hitel Nagy Imre-számát két vitathatatlan nagyságú magyar író gondolatai emelik meg. Mészöly Miklós Érintések címmel teszi itt közzé rövid, aforizmaszerű formában megírt gondolatait. Mészöly Miklós jelenléte a Hitelben a kezdeti időkben igen erőteljesen, szinte tüntetés jelleggel adta mindenki tudtára, hogy ez a lap nem zárkózott be a népi-nemzeti irányzat híveivel, nem kirekesztő, ellenkezőleg, befogadó. A később a szabaddemokraták holdudvarához csapódott Mészöly Miklós írásainak minőségéről lehet ugyan vitatkozni, ám felesleges. Komoly, nagy író volt. A politikát igyekezett távol tartani magától, ugyanakkor írásaiban határozottan és bátran nyilvánvalóvá tette a magyarországi kommunista rendszer iránti ellenszenvét. A hatalom, ahogy a nagyok többségével, úgy vele sem tudott igazából mit kezdeni, hol engedte, hol korlátozta publikációi eljutását a közönséghez. Az Érintések megjelenésekor viszont már a szocialista kultúrpolitika, ha akart is volna, nem tudott beleszólni abba, hogy ki, mit, mikor és hol ír és tesz közzé. A sajtószabadság mámorában éltünk. Mészöly Miklós aforizmasora a forradalmak kapcsán szikrázik. A Hitel Nagy Imre számához talán az utolsó illik leginkább: „Kényszerű optimista jegyzet némely forradalmak margójára: (talán) kisebb aktuális tragédia, hogy elfojtották, leverték őket, mint amekkora távlati győzelem az, hogy voltak s lehettek.” 

A másik, klasszikusnak is mondható szerző, a Hitel Nagy Imre számának végén Vasadi Péter. A valamikor a Ludovikára készülő, kisgyerek korától katonaiskolákban nevelkedő, minden gesztusában nagy erőt mutató Vasadi azon kevesek egyike, akik különösebb lelki sérülések nélkül vészelték át a kommunizmus évtizedeit. Ezt nem csak a katonai fegyelem, hanem a költő-esszéíró mély katolikus hite és óriási, filozófiai műveltsége tette lehetővé. Éppen ezek miatt neve nemigen forgott az irodalmi közéletben. Kevesen tudtak róla, ám akik ismerték kétségbevonhatatlanul hittek írói tehetségében. Vasadi Péter gondolatait korábban a katolikus sajtó szigorúan ellenőrzött orgánumaiban tehette közzé, a lényegében pártirányítás alatt álló Új Emberben és a Vigíliában, a Hitel elindulásával azonban számára is kinyílt a világ. Nagy kedvvel tett eleget a szerkesztői kéréseknek, később remek publicisztikákkal és versekkel volt jelen a lapban. A Nagy Imre számban négy levél A megtérés belső folyamatáról címmel a tőle megszokott kíméletlen pontossággal fogalmazza meg a katolikus hit alapelveire épített, azokból kinőtt nagy hatású gondolatait. Tudni kell, hogy Vasadi Péter évtizedekig járta Magyarország plébániáit és tartott úgynevezett lelki gyakorlatokat. Az itteni előadásokon munkálta ki azt a közérthető, hatásos és hatékony érvelési módszert, mellyel – ha végletekig csupaszítjuk a gondolatot – a tízparancsolat üzenetét közvetítette. Vasadi Péter számára fontos volt megjelenni a Hitelben, miként a Hitelnek is fontos volt a Vasadi-féle hitvallás, és a hithez vezető út megismertetése leveleiből. 

Az 1956-os tematikához köthető a már 1989-ben is radikálisan zöld tételeket képviselő Varga Imre (nem a szobrász, a költő, író) szintén levél formában publikált gondolatsora a szabadságról. 

A Hitelnek talán ez az első rendkívül átgondoltan, tudatosan szerkesztett száma. A lap végén konkrét mivoltukban visszatérnek az 1956-os történetek, Fekete Gyula ebben a számban kezdte el 1956. október-novemberében összegyűjtött dokumentumaira épített visszaemlékezéseinek sorát. A nagy írói tehetséggel megjelenített, szinte filmszerű képsorok az események hiteles hátterét világítják meg. 

Czakó Gábor és Banga Ferenc legtöbbször szellemes, úgynevezett rémmeséi is 1956-hoz kötődnek: a következő mondatok zárják a lapot: „Idézet – Nagy Imre lánya Nagy Erzsébet nyilatkozta Kurcz Bélának a Magyar Nemzet 1989. május másodiki számában: „… Emlékszem, 1954-ben Kádár hálálkodott apámnak azért, amit a kiszabadításáért tett. Jól tudta, hogy apám minden eszközzel sürgette a politikai okokból bebörtönzöttek, az internáltak, a kitelepítettek hazaengedését, rehabilitálását és kártalanítását. Rákosista ellenlábasai viszont késleltették ezt. Apám Kádár köszönetét elhárította: „Ugyan, János!” mondta, „Te talán másként tettél volna a helyemben?”. A szörnyű képtelenség, melyet Czakóék a lap végére vágtak, a kommunista rendszer, a kommunista gondolkodásmód abszurditására világít rá. Arra a romlott, beteges és gonosz létformára, melyben nincs megbocsájtás, nincs kegyelem. Kádár János 1958. június 16-án meggyilkoltatta Nagy Imrét.

Sajtóemlék-darabok, botránykezdemények a Hitelben

Minden történet óhatatlanul magában hordozza a történetmondó szubjektumát. A társadalomtudományokban valódi, steril objektivitásról nem beszélhetünk. Hát még egy ilyenfajta vállalkozás esetében, amikor egy meglehetősen összetett, több tudomány eszközeivel és lehetőleg minél több szempontból történt a sajtótermékek elemzése. Volt itt történeti, irodalomtudományi, pszichológiai, szociológiai és politológiai közelítésmód. A vizsgált időszak a magyar történelem, legalábbis a megélt történelmünk egyik legizgalmasabb korszaka. Lehetne itt különböző metaforákat felsorakoztatni ennek jellemzésére: a rendszerváltás a lelkek forradalma, szellemi felszabadulás, vértelen forradalom, békés átmenet – mindegyikre bőséggel találtunk és mutattunk példákat, immár a vizsgálatot erősen szűkítve ezeknek az éveknek a publicisztikáiban. Talán azt is sikerült érzékletesen megjeleníteni, hogy ezek a publicisztikák milyen hatással voltak a magyar társadalom kisebb-nagyobb közösségeire, az úgynevezett nagypolitikára, és miként feszültek egymásnak ezekben a különböző szellemi áramlatok érdekcsoportjai. A szerzők bemutatása igen gyakran személyiségjegyeik vizsgálata, ezek megjelenése stílusukban, kötődésük a társadalmi átalakulás különböző fázisaihoz és irányzataihoz teljesebbé tehetik ismereteinket erről az időszakról. A három évtizeddel ezelőtti történetek szereplőinek nagy része ma már nem él. Mióta korszerű hang és képrögzítő eszközökkel reneszánszát éli az elbeszélt történelem, az oral history, elemzéseinket számtalan interjúval egészítettük ki, ezekben a kor meghatározó személyiségei, vagy éppen egyszerű, az eseményeket a maguk civil mivoltukban megélő szereplők emlékeit rögzítettük. Az így felhalmozott anyag, határozottan állíthatom, alkalmas a rendszerváltás korát bemutató, annak sajtóját a széles közönséghez is közel hozni tudó ismeretterjesztő kiadvány elkészítésére. 

A rendszerváltás éveinek hetilapjaiban megjelent publicisztikák az élet más területeihez hasonlóan 1990-re polarizálódtak. A szerzők világlátása meghatározta, hogy a két fő szellemi-erkölcsi-politikai irány közül melyikhez tartoznak. Kialakult a baloldali-liberális és a jobboldali, keresztény-konzervatív szekértábor. Azért használjuk ezt a szót, mert a tárgyalt korban alakult ki, és villámgyorsan elterjedt fogalmakat takarnak. Miként nagy szeretettel használták az árokásás szakkifejezést is, hogy a két szekértábor lakói időnként kirohantak szálláshelyükről, és hogy még jobban tudják védeni magukat, azaz megakadályozzák a másik tábort a támadásban, egyre csak mélyítették ezt az árkot. Lassan már Szuezi-csatorna méretűvé vizionálták. A politikai publicisztikában azóta agyonkoptatott közhelyek lassan elérték a hab a tortán szóösszetétel elcsépeltségét. Ám ettől még ami igaz, az igaz. 

Az írott és az elektronikus sajtóban huszonöt évvel ezelőtt óriási létszámbeli fölényben voltak a baloldali nézetek hívei. Ez azért lehetett így, mert sikerült a kommunizmusból átmenteni hatalmi pozícióikat, vagy a nyolcvanas években nagy csatazajjal harcba indult úgynevezett demokratikus ellenzékhez tartoztak. A rendszerváltozás előtt tehát már lényegében szövetségre lépett az 1990-es parlamenti választásokon látszólag győztes konzervatívok ellen majd négy évvel később, 1994-ben sikerrel fellépő politikai és médiahatalmi alakulat. Olyasféle értelmezések is fellelhetők az ezeket az időket vizsgáló tanulmányokban, hogy a baloldali-liberális erők szándékosan engedték nyerni a Magyar Demokrata Fórumot, hiszen például az átmentett gazdasági hatalom megszilárdításához szükségük volt még négy évre, és egy olyan, politikában járatlan, jórészt humán értelmiségiekből álló naiv csapatra, amelyik az Antall-Boross kormányok idején működött. 

A rendszerváltozás előtt indult hetilapok publicisztikáiban, miként az egyre markánsabb nézeteket hirdető napilapokban is – már kezdetektől világosan felismerhetők azok a gyilkos indulatok, melyek a két szekértábort egymáshoz feszítették. Az Élet és Irodalom, a Hócipő, a 168 óra publicistái kímélet nélküli cinizmussal ütöttek, vertek mindent és mindenkit, aki a nemzeti érdekeket képviselte. Magabiztos pökhendiségük nem ismert határokat. Megyesi Gusztáv, Esterházy Péter, Kornis Mihály, Farkasházy Tivadar, Nagy Bandó András, Konrád György, Bauer Tamás, Kis János írásai minden erőt mozgósítottak annak érdekében, hogy az általuk képviselt szélsőségesen liberális gondolkodásmódot ráerőltessék közönségükre. Számukra az összes hagyományos érték, a család, a hagyományos közösségek, az istenhit, a magyar népi hagyományok tisztelete egyáltalán a magyar nemzet én-tudata, sőt a magyar nemzet puszta léte is folyamatosan támadott tényezője volt világképüknek. Az egyes ember mindenféle korlátok nélküli totális szabadságát hirdették, az egyén érdekeinek közösségek-felettiségét, és tették ezt még akkor is, amikor tudták, hogy ennek következményei a magyar nemzetet puszta létében fenyegethetik. 

1988-89-ben volt azért egy rövid, alig egy évig tartó időszak, amikor úgy tűnt, hogy a közösnek gondolt ellenség, a mindenkit megnyomorító szocialista hatalom ellen összefogott mindenki, aki a magyar politikában, sajtóban, egyáltalán a magyar nemzet életében változásokat akar. Szabadságot. Erre leginkább a Hitel című folyóirat kínált nagy lehetőségeket, itt egymás mellett publikált a konzervatív és a liberális, az urbánus és a népi író. Néhány hónapig majdnem mindenki, aki részese volt ennek az addig soha nem látott csodának, azt hihette, ez mindig így marad. Hát nem maradt így. Utólag nézvést nagy biztonsággal megállapítható, hogy ez a fajta egyetértés, együttműködés, több érdekalakulat érvényesülési lehetőségét veszélyeztette. Mert hiszen ha megmarad a béke, hogyan tudják kilopni alólunk a termőföldet, hogyan verik szét közösségeinket, hogyan készítik elő Magyarország végkiárusítását, hogyan teszik szabaddá az utat az éppen csak kidübörgött orosz tankok után a határainkon toporgó bankoknak. Éppen ezért gyanúsan megtervezettnek tűnő módon egymás után robbantak ki azok a sajtóbotrányok, amelyek felborították a békét és az egyensúlyt, és kialakították a szekértáborokat. Ilyen volt az a képtelen vád, miszerint a népiek utálják az urbánusokat, azaz minden nemzetéhez ragaszkodó egyben antiszemita. Az első szabad magyar parlamentben például erre játszott rá az a militáns csoport, amelyik a hordót a szónoknak bekiabálást kizárólag hordót a zsidónak-ként volt hajlandó hónapokon keresztül habosítani. Vagy ilyen volt Landesmann rabbi bőgatyázós, barackpálinkás parasztozása. Vagy ilyen volt az a derék szabaddemokrata indíttatású kezdeményezés, amely az úgynevezett címer-vitában robbant: a Szent Korona helyére svájcisapkát tettek és ragaszkodtak a szerintük köztársasági eszméket jelképező Kossuth-címerhez. Vagy ilyen volt Kornis Mihály mondata: Mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket, vagy Spiró György korábbi szavainak újbóli és sokszori ismétlése: jönnek a mélymagyarok, jönnek a szarból megint. A politikát és a hétköznapi életet is – utólag már láthatjuk – rendkívül egészségtelen módon szőtte át az efféle gyűlölködés.

Mi volt az úgynevezett jobboldali szekértáborban? Az volt, hogy nem volt szekértábor. Évtizedes barátságokra épített szellemi műhelyek voltak, évtizedes furfangos harcokkal elért apró győzelmek: lapengedély a Hitelre, gyülekezési engedély a Jurta Színházba, gumibot nélküli lakiteleki sátorállítás, és szellemi őrszolgálat, látástól vakulásig. És természetesen a magyarokra annyira jellemző naiv tisztesség, ami azt is jelenti, hogy a jobboldal nagyon könnyen becsapható emberekből állt össze. Akik azt hitték, a megállapodás megállapodás, a közös elhatározásokat közösen végigvitt tettek követik, akiket felkészületlenül ért az a szennyes áradat, ami a liberális világpolgárok lavórjaiból zúdult rájuk. A jobboldal, a konzervatív tábor a közösség érdekeit mindig az egyéni érdekek elé helyezte. Nem az én, hanem a mi volt a kulcsszó. Amikor pedig kiderült elárultatásuk, és nyilvánvalóvá vált, hogy korábbi, közösnek vélt ellenségükkel készülnek lepaktálni álharcostársaik, csak akkor került elő a csizmaszárból a bicska. Verbális bicska természetesen, amelyet a liberálisoknál jóval nagyobb szakértelemmel tudtak a jobboldaliak használni. Bíró Zoltán, Csurka István, Für Lajos, Csengey Dénes, Czakó Gábor, Kósa Csaba, Nagy Gáspár vagy Fábián Gyula írásai nem várt erővel csaptak vissza a Hitelben és a Magyar Fórumban. A városi népek hisztérikus rikoltásaira nyugodt, erős hangon válaszoltak, ez a magyarság sokkal nagyobb részéhez állt közelebb, mint az urbánus sikoltozás.

Elgondolkodtató, hogy akkoriban, tudniillik a rendszerváltás időszakában, más fogást ebben az időben nem találván a nemzeti, népi eszmerendszer képviselőin, a Hitel szerkesztőségének legtekintélyesebb tagját, Püski Sándort támadták meg, és kényszerítették bele abba a helyzetbe, amelyből méltósága és hitelessége megőrzése mellett igen gyorsan kikerült. Ehhez persze szüksége volt arra a végtelenül elegáns és rövidsége ellenére nagyon pontos írásra, melyet Bíró Zoltán tett közzé a Hitel 1989. 2. számában. A publicisztika címe egyszerű kérdés: Püski ürügyén? Ebből, aki valamennyire is járatos a magyar történelemben és irodalomtörténetben, már pontosan tudja, mi következik, Bíró Zoltán, mint akár ő vagy akár elődei közül olyan sokan, az úgynevezett népi-urbánus vita, a gyilkos szóháború legújabb elemét látja a támadásban. Mi történt? Cserépfalvi Imre a Magyar Hírlapban óriási indulattal ugrott neki Püski Sándornak, előkotorva fegyvertárából az antiszemitizmus vádját. Cserépfalvi megmozdulása már csak azért is gusztustalan volt, mert mint Bíró Zoltán írja: „negyven-ötven évvel ezelőtti indulatait felforralva támadta egykori üzleti riválisát, a hazájába évtizedek után szerény kis könyvkiadóként visszakészülődő Püski Sándort”. Püski Sándor válaszolt Cserépfalvinak, és ezzel, mivel rövid válaszírása már csak a magyar történelem bonyolult összefüggései miatt sem lehetett alkalmas arra, hogy minden túlérzékeny zsidó embernek megfeleljen, arra azonban megadta a jelet, hogy ormótlan indulatokkal össztüzet húzzon magára. Bíró Zoltán leírja, hogy mindezt sajnáljuk, és a tőle megszokott szikár tárgyszerűséggel írja: „Határozottan visszautasítjuk azt a stílust és azt a súlyos rágalmazást, amellyel Drucker Tibor illette Püski Sándort az Esti Hírlapban… Püski védekező írásában nyoma sincs antiszemita uszításnak. Vannak vitatható megállapításai, de nem támad, hanem védekezik, és a védekezés jogát senki sem tagadhatja meg tőle… Feltételezzük, hogy Drucker Tibor kizárólag a saját indulatait fogalmazta meg levelében, nem mások képviseletében szólalt meg ilyenformán…”. Bíró Zoltán, miután tisztázza, hogy a Hitel nem akarja beleártani magát egy nem általa előhívott szerencsétlen vitába, mégis meg kell szólalni, mert úgy tűnik, hogy Püski ürügyén választás elé akarják állítani a szerkesztőséget. Vagy elhatárolja magát Püskitől, vagy néhány szerző nem akar szerepelni a későbbiekben a lapban. „…nincs okunk elhatárolódni, mert mi Püski Sándor egész életére és egész tevékenységére nézünk, és ez az élet, ez a tevékenység érték, és érték is marad a magyar művelődés történetében. Olyan írói tevékenységeket pártfogolt nehéz időkben is, mint Németh Lászlóé, Féja Gézáé, Sinka Istváné vagy az utóbbi években Amerikában Faludi Györgyé, Konrád Györgyé, Borbándi Gyuláé.” Bíró Zoltán következő mondatai – igaz, akkor ezt ő nem ezzel a szándékkal fogalmazta meg – a magyar rendszerváltozás legfontosabb jellemzőit mutatták meg: „…üzenjük barátainknak – akár Püski ürügyén is – hogy gondolják meg, mi mindent lehet lerombolni, vagy eleve lehetetlenné tenni a mai helyzetben, ha építés-építkezés helyett elkezdünk most háborúsdit játszani! Aki itt valódi demokratikus Magyarországot akar, annak tudnia kell, hogy vak indulatokból, gyűlölködésből és vádaskodásból sohasem születhet meg a mindannyiunk által vágyott demokratikus Magyarország; a közös haza, ahol minden tisztességes ember, szándék és gondolat otthon érezheti magát.” Hogy ez végül mégsem így lett, arról a következő időszak már-már eszement vagdalkozássá fajult vitája tanúskodik. A Hitel 1989. 6. számában aztán megjelent Püski Sándor nyilatkozata, úgy tűnt, lezárja ezt az indulatos vitát. Püski Sándor leírja: „Jobb lesz mindenkinek, ha abbahagyjuk. A nevem összefonódott a 20. századi magyar történelem legjelentősebb – ma is élő és ható – nemzeti mozgalmával, onnan leválasztani senki sem tudja. A népi mozgalom pedig mindig tiszteletben tartotta és tartja a hazai nemzeti, vallási és kulturális kisebbségek: egyének és közösségek érdekeit és értékeit.” Lehet ennél elegánsabb választ adni?

Nemrégiben temették el Csoóri Sándort, a rendszerváltás éveinek emblematikus alakját. Sírja az óbudai temetőben van, ott, ahol az Élet és Irodalom egykori főszerkesztője, Bata Imre nyugszik. Jelképes értékű és értelmű ez a tény. Mind a két emberrel kapcsolatba kerültem, éppen a rendszerváltás éveiben. Mindkettejükkel jónak volt mondható a viszonyom. Csoóri Sándorral 1988 és 1992 között dolgozhattam együtt, én a Hitel szerkesztője-olvasószerkesztője voltam, ő a szerkesztőség elnöke.

Szerkesztőként szinte az összes, Hitelben megjelent Csoóri kéziratot én gondoztam. Ez annyit jelentett, hogy az esetleges betűhibákat kijavítottam, és ha esetleg logikai ellentmondást véltem felfedezni a szövegben, ezt megbeszéltem a szerzővel. Csoórinál az utóbbira nem volt példa, már csak azért sem, mert úgy gondoltam, hogy egy szépírói szövegben mindent szabad. Csoóri mondatai tiszták voltak. Mint a Nappali Hold című esszésorozat egy bizonyos darabja, az elhíresült, igazságtalanul antiszemitának minősített dolgozat. Csoóri elém rakta a kéziratát, olvasd el, mondta, rendben válaszoltam, ez a dolgom. Elolvastam. A szerzőtől megszokott stílusú, számomra némiképp unalmas esszé volt ez, benne az elhíresült mondat, mi szerint a zsidóságnak asszimilálódnia kell a magyarságba. Ha Csoóri így gondolja, mondtam magamban, hát így gondolja. Véleményszabadság van, ez a mondat, mint az egész írás, senkit nem bánt, senkit nem sért, nekem túl sok dolgom nincs vele. Mindezt el is mondtam Csoóri Sándornak, aki némiképp idegesen azt mondta, hogy olvasd el még egyszer. Csodálkoztam, de újra elolvastam. Ismét jelentettem Csoórinak, hogy egy tőle megszokott színvonalú, tiszta kézirattal állt elő, adjuk nyomdába. Összehúzta a szemét, és azt mondta, nem érted, figyelmesen olvasd el, még egyszer. Nagyon értetlenül nézhettem, meg is kérdeztem, hogy miért. Mire Csoóri ingerülten azt válaszolta, hogy azért kell elolvasnom ennyiszer, hogy ő megtudhassa, megbecsülhesse, hogy vajon mit szólnak majd ehhez az íráshoz az olvasók. Ingerültségemet alig tudtam leplezni, úgy tettem, mint aki harmadszor is elolvassa, de közben azon járt az agyam, hogy egy önálló gondolkodású, szabad magyar költő vagy író miért foglalkozik ilyen élénken azzal, hogy mit szólnak a fogalmazásához? Volt valami nagyon zavaró ebben az attitűdben, valami, ami a művészi, meg egyáltalán az emberi szabadság, szuverenitás latolgató öncenzúrájára utalt. Harmadszor is azt mondtam Csoórinak, hogy teljesen tiszta a kézirata, és igazából nem nagyon értem, hogy őt miért foglalkoztatja az, hogy mit szólnak majd hozzá. Lesznek olvasók, akiknek majd nagyon tetszik, lehet, lesznek olyanok is akiknek, nem, de ez a lényeget nem érinti, ő világosan megfogalmazta véleményét valamiről, ebben az esetben valakikről, és ez így van rendjén. 

Az írás megjelent, óriási botrány keveredett, Csoóri így antiszemita, úgy antiszemita. Ez pedig egyszerűen hazugság. Csoóri Sándor sok mindent gondolt a világról és sok mindent leírt a világról, de éppen hogy az úgynevezett zsidózás volt az, ami tőle a legtávolabb állt. Ellenkezőleg, számára némelykor sokkal többet jelentett egy-egy zsidó pályatársa véleménye, mint bárki másé.

A Hitel 1992-es átalakítása után az Élet és Irodalom szerkesztőségébe mentem dolgozni, a műkritikai rovatot kaptam meg. Volt ebben minden, színházi kritika, képzőművészeti kritika és könyvbírálatok. Megismertem a liberális szellemi élet szinte összes jelentős alakját.

Bata Imre az Élet és Irodalom egykori főszerkesztője odakerülésem idején főmunkatársként dolgozott a lapnál. Sokat járt a különböző főiskolákra és egyetemekre, kitűnő előadó volt. Elbíbelődött Weöres Sándor hagyatékával, műveinek kritikai kiadásával, céljai elérése érdekében még Weöres feleségének, Károlyi Amynak már-már boszorkányi tulajdonságait is elviselte, időnként költeményeit is közzétette az És-ben. Első És-béli találkozásunkkor kényszeresen és hosszan beszélt Csoóri Sándorról, pontosabban arról az esetről, amikor is még az ő főszerkesztősége idején az Élet és Irodalom címlapján Hajdú János tévébemondó és kommunista pártkorifeus alantas módon megtámadta Csoóri Sándort, a felvidéki Duray Miklós Kutyaszorítóban című könyvéhez írt előszava miatt. Lenacionalistázta, lekártékonyozta, és leostobázta Csoórit. A cikk többek között azért volt mérhetetlenül gusztustalan, mert olvasója nem ismerhette sem Duray, sem Csoóri művét, ezek Nyugaton jelentek meg, és a nálunk betiltott írások listáján voltak. Bata Imre már-már megható módon mentegetőzött, és mondta el az írás megjelenésének történetét. Aczél György behívta őt a pártközpontba, kezébe nyomta a Hajdú-cikket, közölte vele, hogy annak a következő És-szám első oldalán meg kell jelennie. Bata kísérletet tett arra, hogy elmagyarázza, egy komoly irodalmi lapban nem lehet arról bírálatot közzétenni, amit az olvasó nem ismer, nem ismerhet, majd azt a választ kapta, Bata elvtárs, én ezt nem kértem, én erre utasítottam magát. Bata Imre, miközben szinte kényszeresen és aprólékosan mondta nekem a történetet, azt is hosszan részletezte, hogyan próbált üzenni az olvasóknak és Csoórinak. A szöveghez nem nyúlhatott, ezért az illusztrációkkal operált. Hajdú cikkéhez egy olyan grafikát szerkesztett, amely egy késsel megvágott órát ábrázolt. Ennek Bata szerint kettős üzenete volt, a kommunizmus végóráiban járunk, Aczélék már a torkukon érzik a kést. Másrészt a kés azt is jelképezi, hogy őt, a főszerkesztőt erőszakkal kényszerítették a Hajdú-cikk közzétételére. Egyszerre volt szánalmas és tragikomikus ez a fajta szürrealizmusba hajló Bata-féle magyarázkodás. Annyit mindenesetre elárult, hogy Bata Imre okos, érzékeny és vétkeit pontosan bemérni tudó ember volt. Ha valami költői befejezést akarunk az emlékdarabok végéhez illeszteni, leírhatjuk, hogy Bata Imre és Csoóri Sándor most már az élet minden viszontagságán túl az óbudai temetőben nem testi, hanem szellemi valójukban őszintén megbeszélhetik egymással sok minden más mellett ezt a furcsa esetet is, aminek nem mellesleg Csoóri Sándor szilenciumra ítélése is az egyik következménye volt.

Csurka István 1989. március 15-én sem tagadta meg magát. Amikor egész Magyarország rég nem tapasztalt szabadságban ünnepelhette a márciusi forradalmat és szabadságharcot, a budai Bem térhez vonuló Magyar Demokrata Fórumosok százezres tömegének eleje már a szobornál volt, a hídszélességnyi emberkígyó vége még csak a Nyugati pályaudvarnál sorakozott. Különös formáját választotta ekkor a Hitel szerkesztősége március 15-e megünneplésének. 

A második oldal vezető publicisztikájának számító írását Csoóri Sándor jegyezte. „Ez csak dicsősége…” Petőfi Sándor egy kevéssé ismert versét elemezte, az 1848. március 11-én írt Dicsőséges nagyurak kezdetű költeményt. Nyilván nem szándékosan és tudatosan, de a Magyar Demokrata Fórum programjának egyik legfontosabb elemét, a nemzeti kiegyezést emeli Csoóri elemzése középpontjába. Csak utólag furcsállkodhatunk, hogy mekkora, ösztönös történelmi tudás és emberismeret kellett ahhoz, hogy az ezekben az időkben a magyar költőfejedelem, Petőfi örököse szerepében élni kényszerült Csoóri ennyire pontosan lássa a megoldást, mármint a társadalmat feszítő, a rendszerváltást közvetlenül megelőző időkre jellemző zavarodottságból a kibontakozást. Petőfi „békejobbot kínál az uraknak és egyezséget ajánl nekik, ha egyenrangú félként fogadják el azt a népet, amelyet addig földre szorítva sanyargattak. Persze, ha visszautasítják az alkut, Isten ne irgalmazzon senkinek!” Nem is kell Csoórinak leírnia, magától értetődő, hogy írása végig az 1848-as március 15. és az 1989-es, akkor már nemzeti ünneppé nemesített nap párhuzamait veszi sorra. Petőfi Arany Jánoshoz írt leveléből idéz, amikor – egyébként a Magyar Demokrata Fórum előtt is álló – megoldási lehetőségekről beszél. Létre jöhet-e társadalmi fordulat magasrendű alkuval, azaz egyfajta kiegyezéssel, vagy pedig marad a véres forradalom. Petőfi levelében mind a két eshetőség ott van, és rácsodálkozunk az addig gondosan elkendőzött tényre, hogy 1848-ban a márciusi ifjak a sajtószabadságot igenis erőszakkal, forradalommal érték el, az átalakulás nagy tömeget érintő egyéb területein pedig folyamatos politikai diskurzus folyt. Csoóri tovább építi a párhuzamot Petőfi korával, és büszkeséggel elegy röstellkedéssel leírja, hogy a Kádár-korszakban megtehető „harminc éven át tartó lassított mozgással végre mi is csak azt tudtuk kivívni, amit ők: a sajtó szabadságát.” Az már csak Csoóri Sándor borongásra mindig kész hangulathullámzására jellemző, hogy ő nem akar részt venni a szabadságnak annyira örülő hatalmas tömegtüntetésen. „Inkább csak befelé hallgatózva indulok el Március Tizenötödike megszentelt emlékhelyeit végigjárni. Mint aki megtanulta, hogy igaz ünnepet ünnepelni keserű szájízzel is lehet.” 

Csoóri írásába beablakozva ott szerepel a rendszerváltás korának egyik legnagyobb erejű verse, Döbrentei Kornél Átpingált márciusa. Mivel itt most nem verselemzésről van szó, Döbrentei Kornél költészetének a csúcsát jelentő írást ne tekintsük feltétlenül versnek. Már csak azért sem, mert sok esetben, mondjuk, éppen Petőfi Sándornál a versek jelentős közéleti, politikai, publicisztikai tartalmakat hordoztak. Dörbentei feszes ritmusú, szikár, de mégis azóta is fénylő költeményében összecsattan a múlt a jelennel, hogy valamiféle kibontakozás lehetőségét is megmutassa. Csupán két sort idézünk belőle: „Uramisten, mennyi csapodár kokárda, nemzeti színre játszik a régi gárda…” Egy jó vers megáll az idők bármelyik szakaszában. Döbrenteié többek között azért jó vers, mert a benne foglaltak, mondhatjuk fellengzősen is: örök érvényűek. Főleg olyankor, amikor az egyes emberek pálfordulásai egyébként teljesen érthető egzisztenciális okokból, tömeges méreteket öltenek. Döbrenteinél pontosabban aligha fogalmazta meg bárki is a magyar rendszerváltozás lényegét. Cseppet sem vigasztaló, hogy a költői jóslat harminc évvel később is érvényes, a mindenkori régi gárda, ha érdekei úgy kívánják, ma is nemzeti színekre játszik. 

A Hitel 1989. hatodik számának azonban van egy másik, kevéssé ismert forradalmi szerkesztési vezérgondolata is. A Magyar Demokrata Fórum programjának kitüntetett eleme a trianoni határokon kívül rekedt magyarok sorsának jobbra fordítása. A legnagyobb tömegben és talán a legsanyarúbb körülmények között Erdélyben éltek magyarok. Hiába települt már át ekkorra jó néhány tízezer közülük az anyaországba, akik ott maradtak, azoknak ettől talán még nehezebbé vált a helyzetük. A Hitel ebben a lapszámban kifejezetten az erdélyi magyarság életét bemutató írásokat sorakoztat fel. Dan Verona és Dorin Tudoran nem éppen kommunistabarát román költők versei kezdik a sort. A lapot végig a „Kárpátok géniuszáról”, Nicolaei Ceauescuról készített meglehetősen ironikus fotók illusztrálják. Hosszú írás foglalkozik a román iskolaüggyel, azt a képtelen helyzetet vizsgálva, hogy miként sorvasztották el a Romániában élő nemzetiségek anyanyelvi oktatását. De van itt egy kommunista propagandaanyagokból összeállított montázs Románia életéből, melyben bőven szerepelnek a román kommunista párt elnökétől kiollózott idézetek. Nagy tanulmány tekinti át a Kolozsvárott megjelent Hitel című folyóirat történetét. Csiki László, az Erdélyből áttelepült író publicisztikája éppen olyan szikár tárgyilagossággal mutatja meg a romániai magyarok lelkében élő érzéseket, mint Annus József irodalomtörténész Szilágyi Domokosról közzétett személyes vallomása. Csatlakozik hozzájuk Czegő Zoltán avantgárd betelepülési költeménye, sőt az akkoriban párducketreces performanszairól elhíresült Sebeők János falurombolás elleni, szintén avantgárd szófolyama. Egészen komolyra fordul a szó azonban, amikor az erdélyi magyarság politikai, szellemi vezetőjével, az erkölcsi példaképpel, a kommunista pártvezérből népi hőssé vált Király Károllyal folytatott (amúgy szerző nélküli) hosszú beszélgetést olvashatjuk. Ezt követi Kántor Lajosnak, a kolozsvári korunk főszerkesztőjének Nyitások című írása, ebben már a küszöbön álló változásokra felkészülő gondolatait összegzi. A jeles történész, Romsics Ignác Románia és a román magyar kérdés Párizsból nézve címmel folytatja a sort. A dokumentumok rovatnál – a Magyar Demokrata Fórum programjának egyértelműen és mind teljesebben megfelelve – a Csehszlovákiai magyarok memoranduma 1988 címmel jelent meg egy kiáltvány. 

Csurka István ebben a Hitel számban nem Erdély tematikájú dolgozatot tett közzé, a Lesznek-e halvacsorák a Hungaroringen című írás inkább március 15-höz, a sajtószabadsághoz kötődik. Ezt egy kitérő után elemezzük. 

A kitérő a szó szoros értelmében kitérő volt. Alexa Károly és Dippold Pál 1989 márciusában úgy döntött, hogy a kifejezetten Erdély, erdélyi magyarság tematikájú Hitelből amennyit csak lehet, elvisznek Romániába. Nem ez volt az első kolozsvári útjuk, korábban már jó néhányszor vittek Erdélyben élő barátaiknak, leginkább az irodalmároknak élelmiszert és tisztálkodó szereket. Most is telepakolták Dippold Pál Skodáját cukorral, liszttel, szalonnával meg mindenféle szappannal. Az autó ajtóinak kárpitja mögé pedig annyi Ceausescu Erdélyes Hitelt csavaroztak be, amennyi csak elfért. A csomagtartó béli élelmiszerhalom tetejére raktak egy karton Kent cigarettát – az akkori szokások szerint a román fináncok ezt elvéve nem nagyon vizsgálták át az autókat – és úgymond csaliként a cigaretta mellé elhelyeztek egy Hitelt is. Jött a román vámos és a határőr, automatikusan felkapták a cigarettát, ám a Hitelbe is belelapoztak. Az első Ceauescu kép láttán azonnal kiszállították a két szerkesztőt az autóból és bevitték őket a határőr hivatalba. Arccal a falnak fordítva felemelt kézzel álltak ott három-négy órát, miután átkutatták ruházatukat és minden személyes holmijukat elvették. Csak az írott anyagok érdekelték őket, Alexa és Dippold telefonszámokat tartalmazó füzete és egyéb jegyzetfüzeteik ott voltak az órákkal később őket kihallgató, magyarul beszélő román tiszt előtt. Hova mennek, kikhez mennek, kiket ismernek Romániában, miért mennek – csattogtak a kérdések. Miután a szerkesztők elmondták, hogy Kolozsvárra, az ottani irodalmárokhoz mennek, nekik visznek ajándékba néhány apróságot, és az együttműködés formáiról szándékoznak tárgyalni velük. A román határőrök elengedték őket. Minden papírjukat, mármint jegyzetfüzeteket, útikönyvet és a csaléteknek kirakott Hitelt elkobozták. A két szerkesztő a határon nyilván nem állt neki az ajtóbelsők vizsgálatának, meglehetősen felindultan és gyorsan mentek Kolozsvárra. A városba érvén szabályosan bejelentkeztek a Sport szállodába, majd sorra látogatták ismerőseiket. Az ajtóba rejtett Hitelek kiszerelésére Kántor Lajos zárt udvarában keríthettek sort, a lapokat azonnal elvitte onnan néhány fiatalember. Mint utóbb kiderült, mindenki, akinek szánták, megkapta. Köztük volt az a néhány ember is, akiket Alexa és Dippold Egyed Péter költő kíséretében otthonában meglátogatott. Balla Zsófia, Lászlóffy Aladár és Szilágyi István. Visszatérvén Kántor Lajoshoz a lakás ablakából kinézve Egyed Péter észrevette, hogy a látogatók Skodája mögött egy tűzoltóautó színű, szemmel láthatóan alaposan megerősített Trabant áll. Ez a piros autó egyébként egész napjuk során követte őket. Egyed és Kántor Lajos nem félelemből, egyszerűen jól ismervén a kolozsvári viszonyokat, szinte parancsszerűen közölte Alexával és Dippolddal, hogy azonnal tűnjenek el Kolozsvárról. A piros Trabant ugyanis többek között azt jelezte, hogy a román titkosszolgálat mindent tud, mindent hall és lát, a Szekuritáte valamire készül. Ha szerencséjük van, mondták, az autókárpit mögötti Hitelek nem érdeklik őket. Vagy tudnak azokról vagy nem, a helyzet veszélyes, tünés. Alexa és Dippold így igen gyorsan hazafelé indult. Nem Gyulánál, ahol átkutatták őket, jöttek vissza Magyarországra, hanem egy jóval fentebbi, északi határállomáson. Utólag értelmezve a történteket azt feltételezzük, hogy néhány hónappal az úgynevezett román forradalom kitörése előtt igazából már senkinek nem állt érdekében ügyet csinálni abból, hogy két magyar lapszerkesztő Románia rendszerére esetleg rossz fényt vető írásokat tartalmazó újságokat visz be az országba. Mindenki megúszni akarta. A konkrét esetet, a kommunizmust, a rendszerváltozás kellemetlen elemeit. A praktikus gyávaság vagy megalkuvás így nemesült aztán az idők múltával bátorsággá. Felemelt karral órákig a falhoz támaszkodva állni mindenesetre a történet magyar szereplőinek egyáltalán nem volt kellemes. Legközelebb 1989 karácsonyán, a Temesvárott kirobbant forradalom hírére szedtek össze több tucat teherautónyi élelmet és orvosságot, és indultak el újra Romániába. Alexa Károly és Dippold Pál tehát elég sajátos módját választotta a Magyar Demokrata Fórum és programja népszerűsítésének. Nem publicisztikai fogásokkal, hanem tetteikkel közölték, hogy a Magyar Demokrata Fórum számára mennyire fontos a határokon túli magyarság helyzete, élete. 

A meglehetősen hosszú, ám az MDF programjának közvetítéséhez jócskán hozzájáruló kitérő után vegyük fel ismét a történet fő fonalát, és vizsgáljuk meg Csurka Istvánnak a Hitel ünnepi lapszámában (1989. március 15. 2. évf. 6. sz.) közzétett publicisztikáját. Ennek első bekezdése az éppen zajló filmszemléről megállapítja, hogy ott vitatkozni kellett volna, ám vita nem volt. Azonnal egy másik, az MDF programjában fontos szerepet kapó tételre ugrik, a sajtó és véleményszabadságra. Azt írja Csurka István, hogy a filmszemlén mindenkinek a magyar televízió nyomorúsága jutott eszébe. Roppant pontos a következő megállapítás is, miszerint ezen nincs mit csodálkozni, hiszen „a mai magyar társadalom válsága a Kádár korszak és a Kádár utáni korszak egész története, nemcsak párhuzamos, hanem azonos a magyar televízió történetével és válságával”. Ez a sorsközösség, igaz – írja Csurka – mint téma és mint jelenség nincs beraktározva a lerágott csontok takarmány tápüzemébe. Hogy miért is nincs? És Csurka István láttató módon emlékezni kezd. Az ötvenes évek végére, a hatvanas évek elejére, amikor közvetlenül az 1956-os forradalmat követő véres megtorlások után az ENSZ-ben még volt magyar ügy, amikor sokan beléptek az MSZMP-be, ami egyben karrierjük kezdetét is jelentette. Sokan meg az eldobott régi párttagkönyv helyett sem kértek újat maguknak. Megrendítő, szinte költői mondatokkal idézi meg a szerző a kort, „az asszonyok, anyák beszélőre jártak, folyosókon ácsorogtak, tárgyalásokról kiszűrődő hírekre lesve, és nem kevesen a temetőkbe döcögtek volna ki az akkor még vasajtós villamosokon, ha tudták volna, hova kell menni”. 1989 márciusában még bőven a Nagy Imre temetés előtt voltunk, ekkoriban, ha túl nagy bátorság már nem is kellett, hogy szóba hozzuk 1956 jeltelen sírba elkapart áldozatait, mégis csak nagy tett volt a  múlttal, múltunkkal így, Csurka módra szembenézni. A szerző felidézi, amikor az országra ült döbbent csendet a hatvanas évek elején esténként megtörte egy furcsa, új tömegkommunikációs eszköz hangja: megjelentek az első televíziók. Kevés volt belőlük, a havi átlagfizetés 1200 Ft volt, egy Orion tévé pedig 4000 Ft-ba került. Így hát a rokonok és a szomszédok esténként elmentek azokhoz, akiknek már volt tévéjük, hogy megcsodálhassák a házhoz jött mozit. Kevesen gondoltak akkor arra, hogy a kommunista hatalomnak mennyire kapóra jött ez az új eszköz. Kádárék a nyugatról behozott televízióval azt próbálták meg elhitetni az emberekkel, hogy az alig néhány évvel korábban behívott szovjet tankok után mi nem a kelethez, hanem a nyugathoz tartozunk, vagy legalábbis tartozhatunk. A tömegmanipuláció egy olyan eszköze volt tehát a hatalom kezében, amellyel különösebben nem is kellett hazugságokat elhitetni az emberekkel, egyszerűen, amiről nem akartak, nem beszéltek. Nem mutattak képeket, a kivégzésekről, a sokféle kiszolgáltatottságról, a téeszekbe véres erőszakkal berugdosott parasztokról, a normasatuba fogott munkásokról, hát még a 301-es parcelláról. A televízió tehát mindenről beszélt, csak arról nem, ami az országban a valóságban történt. Csurka István eljut odáig, hogy a Kádár-rendszer a televízió nélkül nem tudott volna olyan gyorsan berendezkedni, és végigvinni az úgynevezett konszolidáció folyamatát. A szórakoztatás és a lehető legkényelmesebb kikapcsolódás eszköze sok százezer ember vágyát keltette fel, késztette őket igen sok esetben megalkuvásra, hogy ők is tévétulajdonosok lehessenek. Csurka azt mondja, hogy a Kádár-korban – a régi kommunista lózunggal szemben – már nem az egyház volt a nép ópiuma, hanem a televízió. Évente százezrével emelkedett a tévé előfizetők száma. Ahol nem lehetett a tévéadásokat fogni, ott zúgolódni kezdett a nép. Ha hozzájutottak a bűvös készülékhez, százezrek beszéltek a bemondónők hajviseletéről és mosolyáról. A televízió műsorpolitikáját a kommunista felső vezetés asszonyainak ízlése szabta meg: mindent elöntött a nyárspolgári operett jelleg. És a cinkos vagy nem cinkos vigyorgás. Csurka István szerint így kezdődött a sokaság bambaságba süllyedése-süllyesztése. Végül is itt a filmszemle kapcsán indult az írás, és Csurkának is sok köze volt dramaturgként a film- és színházművészethez, ezért hiteles, amikor azt írja, hogy a nevesebb filmrendezők jogos gőggel viseltettek tévés kollégáik iránt. Megtehették, hiszen akkor a közönség még moziba járt. Egy közepes magyar filmet akár egymillió néző is láthatott. A televízió, talán technikai tökéletlensége miatt, és az ebben a műfajban gyökértelen művészi hagyományok hiányában magát is alkalmatlannak tartotta a művészet, mint írja, a magasabb rendű művészet kifejezésére. Akik a televíziózás itthoni meghonosítóiként kezdték pályájukat és végezték munkájukat, furcsa csapdában voltak, kicsit számkivetetten, kicsit lenézve, ám a hatalom és az éber hatóságok figyelmének középpontjában. Volt valami hőskorszak jellege ennek az időszaknak, annak minden patetikus kellékével együtt. 

Nem is lehetett volna másként. A televízió váratlanul borította fel az emberiség addigi hétköznapjait. Eleinte sehol nem tudták, hogy mennyire félelmetes erejű eszköz került szinte véletlenül a hatalom, a tőke vagy az állam kezébe. A televíziózás legfőbb haszonélvezője, a kommunista hatalom is csak későn döbbent rá, mihez is jutott. A hatalom lényegében félt, hiszen 1956-ban a rádió ostromakor kiderült, hogy a nyilvánosság önmagában is erő és hatalom. Akik a proletárdiktatúra hatalmát és persze saját fontosságukat hangsúlyozták a magyar tömegtájékoztatásban, azoknak lényegében szükségük is volt egyfajta veszélytudatra, az üldözöttség érzetére. Az ezek táplálta indulatok nélkül aligha tudták volna kellő határozottsággal és erőszakossággal terjeszteni a proletár internacionalizmus eszméit. Egy jellemzően Csurka István-i fordulattal aztán kizökkenti a szerző az olvasót a történelmi visszatekintésből. Az a verbális humor és meghökkentő mondat, miszerint: „Proletár persze hírmondóban sem akadt sem bent a szerkesztőségekben, sem a képernyőn”, azt sejteti, hogy a mozgókép világában igen otthonosan mozgó szerző nem áll meg, a lehető legteljesebb őszinteséggel beszél arról a szellemi boszorkánykonyháról, amit a magyar televíziózás jelentett. Tíz-tizenöt év elteltével aztán egyre unalmasabbá vált az átlátszó pártpropaganda. A nép is ráunt a tévére. „Mákonynak már kevés volt, hogy a kép mozog, amikor az élet áll.” Tessék még egy írót mutatni 1989-ből, aki ennél rövidebben, pontosabban megfogta volna a Kádár-kor lényegét. A párt tehát bajban volt, tudta, hogy a népet nem lehet tovább etetni a vonalas hazugságokkal, valami új kell. Elővették tehát a tiltott gyümölcsöt. Milyen lehetett a hetvenes években a tiltott gyümölcs? Csakis a nyugati. A nyugati termék: „A zene, a kép, a szöveg… A pártideológia, a meggyőzés lassan átadta a helyét a hollywoodi giccsnek. És ez meggyőzőbbnek bizonyult. Nagyon sok embert győzött meg arról, hogy nem érdemes gondolkodni. Futószalagon termelte a közömbös lelket.” Az írói igazságérzet azonban nem engedi, hogy túlzó általánosítással Csurka a televíziózás egészét lesajnálja. A tömegmanipuláció nem mindenkire hatott. A televíziósok a selejt mellett remekműveket is behozhattak. Hogy miként hatott és hat ma is a televízió a nézőre, arról is nagyon pontosan és máig érvényesen tette közzé gondolatait Csurka: „Minden réteg megtalálhatta a maga igényeinek megfelelőt. Rosszul csak az járt, aki az egészet végignézte. Annak a fejében tökéletes zűrzavar keletkezett, és egyszer s mindenkorra elvesztette a megkülönböztetés képességét.” Így tehát nincs mit csodálkozni azon, hogy az 1970 körül született magyarok nagy többsége nem tud különbséget tenni érték és szemét között. Ezt használta ki a kommunista hatalom a televízió segítségével egészen alávaló módon, az önkizsákmányoló, fáradt tévébámulóknak odalökte a nagy hollywoodi maszlagot, amelybe belerévülve a szülők nem törődtek gyerekeikkel, a családi kötelékek addig soha nem tapasztalt mértékű fellazulása következett. És csak alig néhányan tudtak arról, hogy az értéket még ilyen körülmények között is megismerő, felismerő, a hagyományokat tisztelő fiatalembereket március 15-én rendszeresen megverték a pesti utcákon, mert virágot vittek a Petőfi-szoborhoz, vagy mert kokárdát mertek kitűzni az ifjúgárdisták forradalmi ifjúsági napok-jelvénye helyett. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a magyar televízió elvált a nemzettől, nemzetellenessé és kártékonnyá lett. Mindehhez persze kellett vezetői cinikus részvétlensége, elzárkózásuk mindenféle megújulási kísérlettől. Csurka István ezt az utat, szégyenletes, megbocsáthatatlan bűnnek nevezi. „Amikor a filozófiában az irodalomban, az Írószövetségben és még a színházban – pedig azt is őrizték! – is megindult a harc a megújulásért, a másként is lehetért, amikor az értelmiség számos csapata, egyéne az egzisztenciáját is kockára téve megindult új ösvényeken, és az ellentmondás lépcsején felfelé, akkor a televízió meg sem mozdult, sőt, nem hogy szolgai alázattal, de kéjjel teljesítette a vezetés retrográd kéréseit.” Csurka István ebben az írásában is következetesen, közönségszórakoztató stíluseszközökkel érttette meg olvasóival a magyar közéletet érintő legfontosabb ügyek egyikét, azt nevezetesen, hogy akié a televízió, azé a hatalom. Ami persze fordítva is igaz. Akié a hatalom, azé a televízió.

A Hitel április 12-i száma, ha Csurka István szereplését nézzük, akár avantgárdnak is mondható. Egyfajta időjáték, vagy, ahogy bizonyos bölcsészek szeretik emlegetni idősík csúszkálás tapasztalható, hiszen Csurka István a nemzeti ünnep előtt, március 14-én elmondott monumentális Sportcsarnok-béli beszédét teszi közzé. A Magyar Demokrata Fórum vezetői közül néhányan kitűnő szónokok is voltak: Für Lajos, Csengey Dénes vagy a szikár logikával, ám mégis színesen érvelő Bíró Zoltán. Csurka nem volt jó szónok, ám beszédeinek óriási hatása volt. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy emberek százezreihez beszélt egy-egy tömeggyűlésen. Ezeken az alkalmakon jobbára előre megírt beszédeit olvasta fel, azaz igyekezett elkerülni a rögtönzést, és sikerült neki az, ami a legtöbb papírból dolgozó szónoknak nem: a leírt szó megéledt, és minden alkalommal magával ragadta közönségét.

A Hitelben közzétett beszéd előtt két oldallal egy különös írást találunk, emlékezetem szerint semmiféle tudatosság nem volt annak elhelyezésében. Asztalos János visszaemlékezését szerkesztettük be a lapba, ez a kistarcsai internáló táborban 1957. március 15-én történtekről szól. A szikár tényekkel megírt visszaemlékezés egy oldallal később kapja meg igazi jelentőségét, ott, ahol Csurka István szónoklatához érünk. Mert hol volt Csurka István 1957. március 15-én? A kistarcsai internálótáborban.

Csurka István nagy terjedelmű, négy teljes újságoldalt megtöltő beszéde nem más, mint egy mesterien felépített és megszerkesztett, mindenki számára érthető publicisztika. Méghozzá a lehető legegyszerűbben megmutatván az akkor bonyolultnak tűnő közéleti kihívásokra adható válaszokat, amelyek nem mások, mint a Magyar Demokrata Fórum programjában megfogalmazott tételek. Sorra veszi az MDF-program legfőbb elemeit, amelyeknek mindenképpen helyet kell kapniuk a tárgyalásokon. Beszélni kell a lehetetlen és embernyomorító gazdasági helyzetről, a népességfogyásról, és az ezt gyógyító új, nagyívű családtámogatásról, a fiatalok életkezdési megsegítéséről. Azonban a legfontosabb, hogy nemzetként megmaradjunk. Nemzetként magyarnak. Fontos a demokrácia is, ám attól még, hogy egypártrendszer helyett többpártrendszer lehet, a kiszolgáltatott embereknek nem lesz több kedvük az élethez. Csurka István végezetül kifejti, hogy a Magyar Demokrata Fórum tárgyalási pozíciója csak akkor lesz erős a kerekasztal tárgyalásokon, ha sokak rokonszenvét és együttműködését tudják maguk mögött. 

Csurka István csillogó értelmű, nagy tudású, igen olvasott ember volt. Mindezek mellett egy vagány, játékos és vidám alak, aki mindenféle erőltetettség nélkül, minden élethelyzetben természetesen viselkedett. Ha máshonnan közelítünk, pragmatizmusa vitte arra a felismerésre, hogy praktikus okokból nem érdemes hazudni. Ugyanígy kellemesebb vidáman élni, mint fanyalogva szomorkodni. Az embernek vigyáznia kell magára, egészségére, ám ez nem válhat valamiféle orvosias önsanyargatássá, az élet szépségei között ott van a rengeteg finom étel és ital. Bolond lenne kihagyni. Erre mondták aztán – meg mondják ma is a nyárspolgárok – hogy megtehette, hiszen bohém művészember volt. Ez persze az égvilágon semmit nem jelent, ha csak azt nem, hogy valaki egyszerűen nem hajlandó kényelmetlenül, feszengve, összevissza hazudozva és mindenféle társadalmi kényszernek eleget tenni akarván leélni az életét. Csurka Istvánt éppen elsöprő erejű életszeretete és a többség által irigyelt szabadsága tette fiatalságától kezdve egyre népszerűbbé. Szépírói tehetségét nem vitatták munkásságának ebben a részében, csupán élete alkonyán, amikor már évtizedeken át a politikai publicisztika mestereként megalkotta a Magyar Fórumban hatalmas mennyiségű és óriási hatású írásait, következett be a talán egyetlen kisiklás: kisregényt tett közzé folytatásokban, a Magyar Fórumban. A paródiának szánt írás teli volt napi politikai utalásokkal, erőlködő viccelődéssel. Csurka ezt nyilván felismerte, élete hátralévő néhány évében aztán már nem próbálkozott hasonlóval. Ám pályája kezdetétől – a Színművészeti Főiskola híres író-dramaturg csoportjának tagjaként (Szakonyi Károly, Galgóczi Erzsébet, Moldova György) – szinte első publikációitól kezdve vállára vette a hírnév. Sikeres, népszerű íróvá vált, a dráma és a kispróza formáiban alkotott értékes darabokat. A fővárosi művészvilág jellemző figurája volt, legendák keringenek lóversenyszenvedélyéről, a Fészek Művészklub béli tréfáiról, akár még liberálisnak is mondható hölgyügyi kapcsolatairól, a rendszerváltás idejére már szinte mitikus alakká vált. Ebben, mondjuk, fent említett társai sem voltak más helyzetben. Akkoriban az irodalomnak lényegesen nagyobb szerepe volt a hétköznapi életben, mint ma, egy Galgóczi-regény vagy Moldova-szociográfia megjelenése, egy Szakonyi és Csurka-színdarab bemutatója nagy, közbeszédet meghatározó esemény volt. Az is természetesnek mondható, hogy az átlagtól eltérő, különleges tehetségű emberek előbb-utóbb összeütközésbe kerülnek azzal a hatalmi szerkezettel, ami a tömegek életét irányítja. Az a fajta derűs bátorság, amellyel Csurka István például egyszerűen nem volt hajlandó hazudni, hamar magára húzta a kommunista kultúrpolitika vezetőinek figyelmét. A társadalmi gondokat elkendőzni nem hajlandó, a mindig az összmagyarság érdekeit képviselő, a történelmi igazságtalanságokat a maguk véres valóságában – Trianon, 1956 – elmondó Csurka Istvánt próbálták ugyan megfogni, de ez senkinek nem sikerült. 1956 után internálótáborba zárták, rávették, hogy Kistarcsán aláírja az ügynöki beszervezéséről szóló papírt, aztán, amikor kiengedték, és Csurka soha senkiről semmit nem jelentett, éppen úgy nem tudtak mit kezdeni vele, mint azzal, hogy műveinek időnkénti betiltása és szilenciumra ítélése miatt sem veszítette el kedvét, nevetve evett-ivott a Fészekben, és tette meg tétjeit az ügetőn. Csurka István, ha csak testi alkatát nézzük is, rendkívül erős, lehengerlő személyiség volt. Többek között ebből fakadhatott, hogy a Magyar Demokrata Fórum alapítójaként is, a Fórumon belül és kívül is hamar tudomására hozta mindenkinek, hogy ki az úr a háznál. 

A Magyar Demokrata Fórum keresve sem találhatott volna jobb propagandistát a szervezet céljainak megismertetésére, mint Csurka Istvánt. Ügyesen építi fel Csurka azokat a publicisztikákat, amelyekben aprólékos részletességgel és közérthetően teszi közkinccsé az MDF-programot. Az egyik legátfogóbb, e tárgyban megjelent írása nagyot robbant a Hitel 1989. május 10-én megjelent számában. Címe több mint ironikus: „Munkát, kenyeret”. A hírhedt kommunista tüntetési jelszó a hosszú írásban egészen más értelmet kap, mint amelyet addig ráerőszakoltak. Kiderül, a társadalmi változások közben és utána is, minden nemzet életben a legfontosabb a minél teljesebb közjó megteremtése. Ehhez pedig igenis munka és kenyér kell.

A következő, Március idusa közcím alatt szereplő gondolatfutamnak megdöbbentő az indító tétele. 1989. március 15-ét, azt a napot, amelyre máig az első szabad március 15-ként emlékezünk, Csurka István a maga kíméletlenül őszinte és kikezdhetetlen logikával felépített gondolatsora után szomorúan berakhatjuk a magyar történelem nagy átverései közé. Csurka szerint a látványos ünnep csupán egynapos szabadságünnepet jelentett, és annak igazolására szolgál, hogy a sajtószabadság végtelenül eredménytelen is lehet. Budapest értelmisége márciust játszott, elhitette másokkal és magával, hogy vége van annak a rendszernek, amely addig nem engedte a márciusi ünnepet. Az olvasó nem is igen érti, hogy miért beszél itt budapesti értelmiségről Csurka István, amíg el nem ér addig, hogy a fővárosi ünneplőkön kívül az ország népe hallgatott. A külváros, a munkások kiskerteztek, a tehetősebbek megismételték osztrák Gorenje-túrájukat, a többség pedig csak nézte a számára nem egészen érthető, és éppen ezért gyanús színjátékot. Csurka közli, hogy a fővárosi látványünnep az MSZMP KB jóváhagyásával és lényegében irányításával ment végbe. A kommunista hatalomnak éppen arra volt szüksége a körmönfont gazdasági hatalomátmentés leplezésére, hogy lehetőleg minél többen azt lássák, hogy Magyarországon lehet felvonulni, lehet tüntetni, tiltakozni. Lássák azt is, hogy mindezt többségében budapesti értelmiségiek hajtják végre – megint egy szúrás a másként gondolkodó demokratikus ellenzéknek, ők ugyanis már a nyolcvanas évek elejétől kezdve a hatalom jóváhagyásával ellenzékieskedtek, nyomtattak és árultak szamizdatot, kürtölhették tele a világot a Szabad Európa rádióból arról, hogy mennyire üldözik a Trabantjukat, és gumibotozzák őket. Amikor Csurka István 1989. június 10-én mindezt leírta, furcsálkodva fogadtuk. Ez amúgy érthető is, hiszen aki azon a március 15-én nem fővárosi értelmiségiként, magyar zászlóval a kezében nézte megdöbbenve a zubbonyukon kokárdát viselő, mosolygós rendőröket, arra a napra valóban elhitte, hogy eljött a szabadság, vagy, hogy az egész tömeg belesétált a szabadságba. Hát, nem. Csurka MSZMP-t idéző mondatai megdöbbentően éles fényben mutatják meg a lényeget: „Ti tiltakoztok, a nyugat meg bennünket tapsol, amiért megengedjük ezt nektek. És a pénzt is nekünk adja! Tehát, csak rajta, fiúk! Üssetek minél nagyobbakat a levegőbe! Minden ütés ezer dollár.” 

Megdöbbentő, hogy Csurka István ebben a március 15-ben a nagy illúzió szétfoszlásának napját látja. Szerinte ugyanis éppen ekkor derült ki, hogy ez a rendszer ideológiája nélkül is ez a rendszer marad. „Ugyanez a nomenklatúra hatalmon tud maradni nem kommunista nomenklatúraként is. A személyek ugyanazok, legfeljebb egy kis fáradsággal kiderítik magukról, hogy tulajdonképpen már börtönőr korukban is reformerek voltak… Most már nem „kussal”, hanem „elnézést urammal” őriznek bennünket.” A rendszernek amúgy új szövetségesei is jelentkeztek. Kívülről ismét. A nekik kényelmes állandóságot kedvelő pénzvilág a régi-új elvtársuraknak újabb dollármilliókat ad. Kiderül tehát, hogy az álsajtószabadság ráolvasó módszereivel a szocializmus nem változtatható meg. Nem is dönthető be. Beszélni lehet, de tenni nem. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a pártállam nem változik meg, legfeljebb más nevet kap. Így meg minek erőlködni, hiszen nem oldódnak meg a magyar élet alapgondjai: a többség élet-közömbössége, kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása. A nemzet elsüllyed, mert nincs, ami fenntartsa. A válság lényege az a vitathatatlan tény, hogy a társadalom egy kisebb része a nagyobb rész kárára él. Ezen aztán semmiféle reform nem változtathat. Sőt. Eljöhet a többpártrendszeres rothadás kora. A Lakiteleki Nyilatkozat mondata: „Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.” Nemhogy igaz, hanem a helyzet még rosszabb, mint néhány évvel korábban. A társadalom mérhetetlenül közömbös, minden réteg foggal-körömmel ragaszkodik kicsinyes kiváltságaihoz, és egyre nagyobb a szakadék a tehetősebbek és a mélyszegénységben élők között. Összecsattintja az elméletet a gyakorlattal Csurka, amikor a következőkkel zárja gondolatmenetét: „Mit ér a legszebb március 15. annak a fiatalembernek, aki nem tud családot alapítani?” 

Az átfogó igényű publicisztika nemzetközi kitekintéssel folytatódik. A szerző lényeget megragadó képekkel hasonlítja össze a szocialista világrendszer, azaz a szovjet birodalom és az általa leigázott országok jellemzőit. Megállapítja, hogy Magyarország semmilyen szempontból nincs, nem lehet az esetleges változások élharcosa, igazából a sorban hátul vagyunk. Nincs olyan nemzeti összefogás, mint például a Balti országokban, ott nem történhetik meg az, amiről itt korábban már írt, hogy a magyar reformkommunisták engedik a szólásszabadságot, közben a nép meg egyre nagyobb nyomorba jut. Megmutatja a nagy átverés egyik leglényegesebb elemét: „Amit a nyugati sajtó és a magyar köztudat is reformmozgalmaink erényének tud, hogy itt civilizáltan történnek a dolgok, és az óriási tüntetések is példásan fegyelmezettek és önmérséklők, az nem erény, illetve nem csak erény, hanem annak a szomorú ténynek a következménye, hogy mindez a nép, a tömeg igazi részvétele nélkül történik. Ha az ellenzék és az MDF meg tudta volna szólítani és meg tudta volna hívni ezekhez az akciókhoz a hallgató többséget, akkor ezek nem így zajlottak volna le, de nem is maradtak volna ennyire eredménytelenek.”

Csurka tisztában van a lehetséges következményekkel is, megkérdezi, hogy jó e, hogy nem állnak újra szovjet tankok a parlament előtt, és nincs börtönben az ellenzék. Persze, hogy jó, így akarták. Ám mindez nem változtat azon az egyre nyilvánvalóbb tényen, hogy az ellenzék minden reformszándéka – benne az MDF-é is – a társadalom szenvedő, hallgató, kisemmizett tömegét nem érintette meg. Az ellenzékiség öncélúvá vált. Pártokat csinál, programokat ír, paktumokat köt, piacról álmodik, és eszükbe sem jut, hogy jó néhány millió embernek napról-napra súlyosabbak a kenyérgondjai. 

Kis túlzással vátesznek is mondhatjuk Csurka Istvánt, hiszen leírta, hogy milyen lesz Magyarország 1994, az MDF bukása után: „Egy olyan rohadt, népnyúzó, mandarinvilág lehet ebből így, egy olyan önző, idegenszerű, kloákás élet, ami sokkal fertelmesebb lesz, mint amilyen a Kádár-rendszer utolsó szakasza volt.” És ebben mindenkinek, aki a rendszerváltozás idején a politikában forgott, óriási volt a felelőssége. A magát akkor még Csurka Istvánt is tagjai között tudó Magyar Demokrata Fórumnak is. 

Magyarországon 1956 után a hatalomnak a világ legerősebb hadserege, a Szovjetunió Vörös Hadserege adta meg a lehetőséget az elitté szerveződésre, és mindmáig ők szavatolják az elvtársak és elvtársnők hatalmát. Magyarország sorsa tehát, vagy egyáltalán, a szovjet birodalomhoz csatolt amúgy derék és mocskosul erkölcstelen nyugati segítséggel Moszkvához láncolt Kelet-Közép-Európa sorsa, a Szovjetunió szándékaitól függ. Vajon a despotikus keleti hatalomgyakorlás humánusabbá válhat? Mihail Gorbacsov feltűnte és reformjai értelemszerűen elsősorban a birodalom fenntartását szolgálták. Még akkor is, ha csak úgy harsognak mostanában a demokratizálás jelszavai. Ami amúgy, ha sikerül, mármint a sajátos orosz demokrácia megépítése, az lesz a világtörténelmi jelentőségű tett. Sikerült-e vagy sem, annak megállapításához az elmúlt évtizedeken túl hosszabb időre lehet szükség. Az minden esetre igaz, hogy feltehetően cseppet sem véletlenül a magyar kommunista elit hatalmát és kapcsolati tőkéjét az addig harsány módon szidalmazott nyugati áldemokráciákban kereste és találta meg. 

Az írás záró részében némiképp didaktikus módon Csurka felsorolja mindazokat a tételeket, amelyekre publicisztikáját építette. Részletes bemutatás van itt a százezreket megmozgató, ám szerinte eredménytelen tüntetésekről, az öntelt értelmiségi részvétlenségről, a hatalomkonvertálás formáiról, és elcsattan az a mondat is, ami mindennél érzékletesebben mutatja meg, hogy az elit mennyire távol került az alattvalóktól: „Kosztolányi Dezső korában az értelmiség az „Édes Annák”, a cselédei révén még úgy, ahogy hozzájutott valami népismerethez. Ma nem lát át a szocializmus emelte magas falon.” Csurka következtetése határozott, ha úgy tetszik kíméletlen, ám a magyarországi viszonyok megváltoztatása más úton elképzelhetetlen. Új rendszer kell. A vazallus elit kártékony, el kell zavarni. Semmi keresnivalója a hatalomban a tehetségtelen, korrupt és áruló egykori kádereknek. A szakadékot az elit és az alsó réteg között a magyar középosztály megteremtésével kell áthidalni. Az önmaga hirtelen sikereitől tétovává vált demokratikus értelmiség fecsegjen a friss sajtószabadságában, és önteltségében ne vegye észre, hogy a magyar társadalmat átalakítani képes erő a még mozdulatlan népben van. Ezért időszerű a régi szocialista jelszó: Munkát, kenyeret. 

A magyar rendszerváltozás folyamatát lezáró, ám egyben lényegében elindító esemény az 1990. évi parlamenti képviselőválasztás volt. A magyar politikai publicisztikát közlő orgánumok, nem túlzás, már 1989 elejétől fogva szinte kizárólag ezzel a kétségtelenül rendkívül fontos eljövendő eseménnyel foglalkoztak. A politika, az abban való részvétel, kezdett egészen más értelmet és megjelenési formákat kapni, mint az a szocializmus évtizedeiben megszokott volt. Pártok alakulhattak, aztán, mivel egyre több új orgánum jelezte, hogy beköszöntött a sajtó és véleményszabadság, a különböző pártprogramok és vélemények szabadon ütközhettek a nyilvánosság egyre nagyobb köreiben. Az embereket elkezdte érdekelni a szó szoros értelmében vett politika, igen sokan érezték úgy, hogy végre szabadon gyakorolhatják azokat a jogaikat, amelyek egy szabad, demokráciára készülő államban mindenkit megilletnek. A Magyar Demokrata Fórum jó szándékúan, becsületesen és a politika megszokott, ám mocskos eszközeit nem használva keserűen tapasztalhatta meg, hogy a rendkívül erőszakos és akkor még élesen kommunista ellenes szólamokat hangoztató Szabaddemokraták kikényszerítették a négy igenes népszavazást. Ezzel megakadályozták, hogy az első szabad magyar parlament megalakulásáig Magyarországnak közvetlenül megválasztott köztársasági elnöke legyen, azaz, legalább egy intézmény adjon némi biztonságot az egyre kaotikusabb politikai viszonyok között. 

Akik a Magyar Demokrata Fórum alapítói közül a párttá vált mozgalom vezetőiként a politikában is talpon maradtak, rendkívüli teljesítményeikkel váltak ki társaik közül. Für Lajost vagánysága kitűnő honvédelmi miniszterré tette, Fekete György és Kulin Ferenc igen komoly munkát végeztek a kulturális tárcánál. Aki önmagában is az MDF megalakulásának kezdete óta akár intézménynek is nevezhető, a folyamatos szervező, kisebb-nagyobb közösségeket biztos kézzel irányító, az élet szinte minden fontos szakterületén magabiztosan mozgó megkerülhetetlen politikai alakká fejlődött Lezsák Sándor. Az az aprómunka, aminek teljesítésére vállalkozott, és az az érték és hagyományőrző, a Lakitelek Népfőiskolában testet öltő tevékenység, amellyel a világon élő összes magyart, ha kell, a nemzet számára hasznos ügyek mellé tudja állítani, páratlan a magyar politikatörténetben.

Természetes tehát, hogy a Hitel 1990-es évfolyamának első számától kezdve felbukkan a parlamenti választások tematikája. A január 10-i harmadik évfolyam első száma sok változást hozott a kétheti lapban. Először is új ruhát kapott, azaz teljes tipográfiai átalakítást végzett Banga Ferenc, a jeles grafikus. Jól megértve feladatát, valamiféle egészen furcsa, ám összességében igen harmonikus küllemet alakított ki a modern konzervativizmus jegyében. Banga Ferenc a maga sajátos, avantgárd grafikai stílusát átlépve visszanyúlt a korábbi évszázadok formai megoldásaihoz, a címlapok rézkarcait több száz éves alkotások közül válogatta. Bevezette a képhez kötődő vagy éppen attól teljesen független hét-nyolc soros címlapszövegeket, ezekkel a lap munkatársait szinte belekényszerítette abba a szikár fegyelembe, amely a lap tipográfiáját is jellemezte. Mindjárt az első számban egy 1820-as, Árva várát ábrázoló rézkarc alá Csoóri Sándor pontos mondatai kerültek ki a magyarság államalkotó és államromboló képességéről. A korábbinál kisebb formátumú, ám változatlanul 64 oldalas Hitelt az Avantgárd vége című kiállítás képeivel illusztrálta, amely, ha még ez is kevés lenne az ellenpontozásból, kiegészül egy 16. századi siket-jelbeszéd kézjeleivel megformált iniciálésorral. Gyönyörű rendben állnak meg a prózai szövegek mellett a dőlt betűs versek, és ebben a lapszámban költözik haza véglegesen Nyugat-Európából az emigrációs magyarság legjelentősebb folyóirata, az Új Látóhatár. Rovat formában fog megjelenni ezután, minden második héten. 

A megújult Hitel második oldali vezető publicisztikáját a főszerkesztő, Bíró Zoltán írta. A politikai publicisztika legjobb hagyományait követve fotópontosságú mondatokkal mutatja meg Magyarország pillanatnyi helyzetképét. Bíró Zoltán évindító publicisztikájában a pontos helyzetértékelés mellett azt is megmutatta, hogy miként gondolkodik egy tisztességes, országa sorsáért aggódó, azért bármikor, bármi áron felelősséget vállaló és érte dolgozni hajlandó írástudó.

A Hitel 1990-es második száma Kiss Gy. Csaba vezető publicisztikájával indul. Az ekkoriban már a Magyar Demokrata Fórum szóvivőjeként is tevékenykedő, azaz a politikusi létbe is belekóstoló jeles irodalomtörténész, nem mellesleg az MDF egyik alapító tagja, a közép-kelet európai térség kultúrtörténetének egyik legnevesebb magyar kutatója és egyre rangosabb intézményekben oktató tanára sajátos publicisztikai stílust alakított ki. Ennek lényegi eleme, a figyelmet végig ébren tartó magabiztos, fordulatos nyelvkezelés, és a lehető legváratlanabb helyeken felbukkanó, így az olvasó emlékezetében gyorsan megragadó új információk közzététele. A tudományos ismeretterjesztés publicisztikai műformájának csakis a Kiss Gy. Csabára jellemző darabjai ezekben az időkben nagyrészt a Hitelben jelentek meg. A szerző írói erényei közé sorolható az a tény is, hogy igen rövid szövegekben, igen sokat el tud mondani. Ilyen a sokatmondó című Magyarország itt marad is. Kiss Gy. Csaba nem kevesebbet állít 1989-ben, mint hogy a nemzet reformjára van szükség. Ez nála azért különösen fontos, mert a nemzetet nem önmagában, hanem a mindenkori interdependenciákban mutatja meg. Akkor szürreálisnak tűnhetett arról írni, hogy mit jelenthet majd a 21. században a nemzet. 

Kiss Gy. Csaba megállapítja, hogy Magyarországnak nem érdeke a nemzeti elzárkózás. Az új nemzetfogalom alapeleme a párbeszéd készsége. A nemzet egyre kevésbé épülhet majd az ország és az állam kategóriájára. A nemzet a nyelv és a kultúra közösségén alapulhat csak, és ki kell dobni belőle minden homogenizáló törekvést. Az új nemzetfogalmat csak közös erőfeszítéssel formálhatják meg a lengyelek, románok, szerbek, magyarok és a többiek. Cseppet sem véletlen a tény, hogy a Kiss Gy. Csaba által 1990. január 24-én megfogalmazott gondolatok egy évvel később az úgynevezett visegrádi négyek első találkozóján, 1991. február 15-én, a lengyelek, csehek, szlovákok és a magyarok egy olyan szövetség alapjait teremtették meg, amely néhány évtized elteltével mára komoly, eseményeket meghatározó tényezővé vált.

Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk, miként jelennek meg az MDF választási programjának elemei a Hitel publicisztikáiban, vázlatosan legalábbis át kell tekinteni a parlamenti mandátumokért elkezdett harc pártalakulatainak jellemzőit. Ha a politikai értékeket nézzük, három csoportba sorolhatjuk a pártokat. Az elsőt a nemzeti-keresztény-konzervatív jelzőkkel illethetjük. A KDNP, az FKGP, de hangsúlyozottan nemzeti kötődése és konzervatív értékei alapján az MDF tartozott ide. A népi-nemzeti hagyományok, a magyarság felemelése, a határokon túliak ügyei és az emberi méltóság megőrzésének fontosságát hangsúlyozták. Az MDF konzervativizmusa legpregnánsabban a családvédelem, a helyi önkormányzatok és a nemzettudat ápolása kapcsán fogalmazódott meg. 

A második csoportba a demokrata-szociálliberális SZDSZ és a Fidesz tartozott. De sok szál köti ehhez a képződményhez a Magyar Néppártot is, és a nemzeti konzervatív valamint demokrata értékeket követő pragmatizmusával, az alkotóképesség, a tudás, a szakértelem, a munka megbecsülését hangoztató MDF-et is. A harsányan liberális SZDSZ mellett az MDF magabiztosan hirdethette, hogy felelősen gondolkodó és megfontoltan cselekvő emberek pártja – a nyugodt erő. A jól eltalált szlogen nagy, erős és kiszámítható hatalom képét vetítette előre, amely a választópolgárok biztonság iránti vágyát is teljesítheti. 

A harmadik csoportba a kommunista-szociáldemokrata irányultságú pártok tartoznak (az új MSZMP, az MSZP és az MSZDP). Az azóta már eltűnt szociáldemokraták voltak közülük ideológiailag a legegységesebbek, a nyugat-európai szociáldemokrácia elvét követték és elzárkóztak a másik két baloldali párttól. Választási jelszavaik hatásosak, és meglehetősen nagy fantáziáról árulkodók voltak: múltunk a jövő záloga, Európa velünk van. A szociáldemokraták az MDF-hez hasonlóan a választók konzervativizmusára és a radikális változásoktól való idegenkedésre – ami amúgy teljesen jogos volt, látván az erőszakos szabaddemokraták kampányát – építettek. 

Az MDF tehát a lakiteleki programban megfogalmazott tételeket plántálta át a választási programjába, ám a mindenki számára nyilvánvaló és egyre ismertebb célok megvalósításának módjait is kidolgozta. Elsősorban a gazdasági átalakulás, az állami tulajdon lebontása, a privatizáció mikéntjét fogalmaztatta meg közgazdász szakértőivel. Aztán, hogy ez a választási győzelem után hogyan vitte majdnem csődbe Magyarországot, az más kérdés. Az élet minden fontos, meghatározó szegmensét érintette ez a program, az oktatástól az iparfejlesztésen, a mezőgazdaságon át a külkapcsolatok átrendezéséig. Az MDF konzervativizmusának egyébként meghatározóan fontos eleme volt a keresztény egyházakkal történt törvénytelenségek felszámolása, és az ateizmus évtizedei után a vallás értékőrző, erkölcsteremtő intézményrendszerének rehabilitálása. 

Ahhoz, hogy a Hitelt olvasó választópolgár eligazodjon ebben a rendkívül képlékeny, esetenként egyik napról a másikra változó pártkavalkádban, nagy segítséget kaphat azoktól a szakemberektől, akik többek között érthetően el tudják magyarázni például, hogy mitől omlott össze Magyarországon a szocializmus. Mert azt, hogy összedőlt a kommunista hatalom, mindenki látta, hallotta, tudta és alig hitte el, ám hogy mindez miért történhetett meg, sokak-sokunk számára szinte érthetetlen volt. A Hitel 1990. második számában Kende Péter a mesteri című – Mitől omlott össze – publicisztikájában aztán felvilágosít sok mindenkit. De kicsoda is ez, a hivatalos magyar nyilvánosságban letagadott, a hatalomban joggal szorongást keltő Kende Péter?

Kende Péter igen tekintélyes, évtizedeket Franciaországban dolgozó szociológus és politikai esszéista, tanulmányait 1946-48 között Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd 1958-64 között Párizsban a Sorbonne-on végezte. Munkásságát a rendszerváltáskor, 1989-ben Márton Áron Emlékéremmel, politikai következetességét 1991-ben a Nagy Imre Emlékéremmel, esszéírói munkásságát 2000-ben az Aranytollal ismerték el. Feltűnő lehet az egyetemi tanulmányai közötti tízéves hézag. Kende Péter életének meghatározó eseményei és gondolkodásának alapjai ehhez az időszakhoz köthetőek. 1949 és 1954 között a Szabad Nép külpolitikai szerkesztője volt. Mivel nem idomult kellő módon a pártvonalhoz, innen elbocsátották. Egy évig a szegedi Dél-Magyarország még közölte írásait. 1956-ban tevékenyen részt vett a forradalomban és szabadságharcban. Ezután menekülnie kellett. Franciaországban talált új otthont magának, itt negyven évig dolgozott társadalomtudósként. Szakmájától azonban nem szakadt el, 1967 és 88 között a Magyarországon betiltott, üldözött Irodalmi Újságban tett közzé cikkeket. Szívügye volt Nagy Imre szerepének tisztázása az 1956-os forradalomban, társszerzője volt a magyarul – természetesen nem Magyarországon – megjelent, Az igazság a Nagy Imre-ügyben című kötetnek. 

Párizs egyébként a nyugat-európai magyar emigrációban a Nagy Imre-kultusz fővárosának számított. A híres Pére-Lachaise temetőben állítottak emlékművet a mártír miniszterelnöknek, óriási volt a kontraszt a gyalázatos magyarországi 301-es parcellában kutya módra elkapart miniszterelnök valódi sírhelye és a párizsi, Nagy Imréről emelkedett, méltó módon megemlékező obeliszk között. A Kádár-kort és magát Kádár Jánost a nyugati emigráció francia osztaga irritálhatta a legjobban, minden évben október 23-án, a forradalom kitörésének napján és június 6-án, Nagy Imre kivégzésének évfordulóján méltóságteljes, komoly ünnepségeket rendeztek itt Kende Péter, Mérai Tibor, Papp Tibor, és az egyre engedékenyebb magyar hatóságok jóvoltából nevesebb magyar írók és költők részvételével. 1989-ben a Nagy Imre-ügyekben legilletékesebb és nem mellesleg legbátrabb magyar költő, Nagy Gáspár volt a díszvendég a nyári megemlékezésen. 

Kende Péternek számtalan írása jelent meg a Párizsi magyar füzetek sorozatában, majd a rendszerváltás után Magyarországon is a Századvég, az Osiris és a Kalligram kiadóknál. Mindezek ismeretében cseppet sem meglepő, hogy Kende Péter 1989 novemberében Luganóban elhangzott előadásának jó újságíróhoz méltó módon megszerkesztett változata nagy visszhangot váltott ki a Hitel olvasói körében, annak ellenére, hogy a szerző később inkább a liberális tábort erősítette. Méltányolja a magyar társadalom türelmét és felelősségteljes mértéktartását. Nincs bosszú, nincs véres számonkérés, alapkérdésekben viszont, mint demokrácia, piacgazdaság, Európa, teljes egyetértés van. Sok minden bizonytalan az 1990-es parlamenti választások előtt, egy valami viszont egészen bizonyos: a kádárizmushoz, a poszt-sztálini pártállamhoz nincs többé visszavezető út.

Kende Péter politikai ismeretterjesztésnek is minősíthető írása rendkívül fontos volt néhány hónappal a választások előtt. A mitől omlott össze a Kádár-rendszer sokakat foglalkoztató kérdésére szabatos, pontos és sokaknak a választási döntését segítő írást tett közzé a Hitelben. A Magyar Demokrata Fórum politikai programja ugyan ebben a míves publicisztikában tételesen nem szerepel, ám sok-sok utalást találunk azokra a tényekre, tényezőkre, amelyek ezt a politikai alakulatot néhány hónappal később a szabad parlamenti választások győztesévé tették. 

Az 1990-es parlamenti választások első fordulója után sokak számára többesélyesnek tűnhetett a folyamat végkimenetele. Kis János, az SZDSZ vezetője a maguk húsz százalékos támogatottságával magabiztosan nyilatkozta, hogy kormányt fognak alakítani. Ám a Magyar Demokrata Fórum nem kis mértékben összeszedett és jól átgondolt szövetségesi politikájának köszönhetően a második fordulót meggyőző fölénnyel nyerte meg. Ebben nem kis szerepe volt a nyugodt erő választási szlogennek, a két forduló közötti időszakban egyre idegesebben ugráló liberálisokkal szemben mind a nyugalom, mind pedig a cselekvőképes politikai erő az MDF-nél volt. 

Ha csupán a Hitelben megjelent írásokat vennénk figyelembe, amikor hiteles információkat akarnánk szerezni erről az időszakról, első látásra, pontosabban első olvasásra nagy csalódást érezhetnénk. Az alaposan átalakított szerkesztőség ugyanis szembement minden, a sajtóban megszokott módszerrel, éppen a választási harc leghangosabb szakaszában volt a legcsendesebb a Hitel, azaz az MDF valódi ereje és valódi nyugalma a Hitelben testesült meg. Még pontosabban, a Hitel szerkesztői és szerzői közül azokban, akik változatos okok miatt nem vettek részt (már és még) az egyre hangosabb napi politikai csatározásokban. Itt nem valamiféle értelmiségi-művészi finnyáskodásról volt szó, mi szerint a politika piszkos, ezért nem is érdemes belenyúlkálni, nem is arról, hogy az MDF alapítói közül többeket módszeresen és alattomosan eltávolítottak a jól kiszámítható MDF-siker után megkapott politikai hatalomból. Ekkorra már, egy időre legalábbis, valamiféle hallgatólagos megállapodás szerint vitte mindenki a maga szerepét. Csurka István az egy darabig a Hitel kiadásában megjelenő, villámgyorsan felfutó példányszámú Magyar Fórum című hetilap emblematikus alakjaként írta nagy hatású heti politikai cikkeit – a lap szerkesztőségében egyébként a magyar szellemi élet nagyjai közül szorgalmas háttérmunkásként ott volt Lázár Ervin, Ágh István és Kiss Dénes. Csengey Dénes járta az országot és szinte állandó szereplője lett a televíziós és a rádiós adásoknak. Kiss Gy. Csaba indítványára a jól beszélő, ám annál lényegesen rosszabbul író Tőkéczki Lászlót „tévésítették”. Für Lajos egészen honvédelmi miniszteri posztja elfoglalásáig pedig az egész országot elvarázsolta szónoklataival. Lezsák Sándor volt az az MDF-alapítók közül, aki a választási harc lázában sem változott meg, konok elszántsággal szervezte az MDF kisebb és nagyobb köreit, és nem túlzás azt állítani, hogy a Demokrata Fórum sikere nagyrészt az ő aprómunkájának köszönhető, a voksolást megelőző évek, de mondhatunk évtizedet is, MDF-alapítók által létrehozott szellemi ereje és szervezettsége segítségével. 

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy ha nem is direkt formában, de mindenképpen minőségi gondolatokkal, a Hitel nem készült volna néhány hónappal a választások előtt a sorsdöntő változásokra. Ezek közül kiemelkedő az 1990. harmadik számban megjelent A politikus Németh László című tanulmány. Szerzője az MDF alapítóinak egyike, a nagy tekintélyű irodalomtörténész, Grezsa Ferenc. A Szegedhez kötődő egyetemi tanár ahhoz a szűk körhöz tartozott, amely a rendelkezésére álló eszközökkel mindent megtett azért, hogy a magyar politikai élet legnemesebb hagyományai a diktatúra évtizedei után újraéledjenek. Egy meglehetősen bonyolult okfejtéssel, ami egy orvostól amúgy nem túl nagy mutatvány, az egészséges emberi test szerkezetének megfelelően képzeli el az egészséges társadalmakat. Ekkor szakít a hagyományos pártfelosztással, szerinte nincsenek jobb és baloldali pártok, hanem csak előre és hátra pártok, azaz a haladás és a maradás erői. A belpolitikában a magyarság megtartása, a külpolitikában pedig a semlegesség a legfontosabb elv. Az átalakulásokat nem szabad egyetlen nagyhatalomhoz sem kötni. 

Grezsa Ferenc Németh László eszméinek felidézésével nem egyszerű irodalomtörténeti ismeretterjesztést teljesített. Túl azon a közhelyen, hogy senki nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, Németh László életének három sorsfordító momentumát, ezek írásban megmaradt nyomait megmutatva lényegében az 1989-90-es magyar rendszerváltozás egyik lehetséges módját, az abban való részvétel szellemi megalapozását, sőt, a rendszerváltozás gyakorlati kivitelezését is segíti. Az egészen más kérdés, hogy végül is a választásokat megnyerő Magyar Demokrata Fórum Németh László némelykor bizonyára bonyolultnak tűnő, ám a magyar nemzet érdekeit éppen tőle szokatlan módon, rendkívül gyakorlatiasan védelmező író útmutatását, gondolatait igen sok társáéhoz hasonlóan szinte látványosan negligálta.

A Hitel néha egészen meglepő módon szolgálta ki olvasóit a közelgő választások ügyét illetően. Rövid, leginkább az esszé műfajába sorolható plasztikus jegyzetével Vasadi Péter például nem két hétre, hanem több hónapra való szellemi-lelki muníciót adhatott. Ilyen volt a Hitel 1990. harmadik számában megjelent Föltámadt tengerek című írása. A szerző nem magamutogató ember. Kevesen ismerik, ennek ellenére ott van a kortárs magyar líra élvonalában. A legnagyobbak közül való. Erre néhányan a rendszerváltozás után rádöbbenhettek, hiszen megkapta a Nemzet Művésze címet, a Kossuth- és a József Attila-díjat. A költő sok műfajban dolgozott. Írt prózát, esszét, kritikát, és műfordítóként is maradandót alkotott. 1926-ban született Újpesten, ott is halt meg 2017 novemberében. Élete kalandregény. Hadapródiskolába járt Nagyváradon és Thaidorfban. 1947 után Budapesten két évig bőrkereskedő inas volt. 1948-ban esti iskolában érettségizett, rá három évvel az ELTE-n magyar- német-orosz szakos diplomát szerzett. Egyetemista korában is dolgozott, alkalmi segédmunkás és műszaki rajzoló volt. 1952 és 1967 között tervezési csoportvezetőként élte életét a Kohusz Közlekedési Vállalatnál. 1967-től az Új Ember és a Vigília című katolikus lapok újságírója volt. Meglehetősen későn, 1971-ben jelentek meg első versei, és még később, a 2000-es évek elején esszéi és elbeszélései. Kevesen tudják róla, hogy a kommunizmus legvadabb éveiben konok következetességgel járta az országot, és tartott lelkigyakorlatokat a kisebb-nagyobb katolikus közösségek tagjainak. Nem csinált titkot ebből, magabiztos derűvel tette a dolgát, megmutatván azt, hogy miként kell beteljesíteni azt a krisztusi felszólítást, hogy ne féljetek. Vasadi Péter hitelességét, erejét és tekintélyét megmutatja az is, hogy a kor legdivatosabb írója, Esterházy Péter, ha csak tehette, rajongással nyilatkozott és írt róla.

A február 7-én megjelent írás szavai bizonyára ott visszhangozhattak sokakban, és elkísérhették őket a szavazóurnákig. Ennél tartalmasabb választási útmutatót kevesen tudtak akkoriban és azóta is felmutatni. 

A parlamenti választások két fordulója között, 1990. április 4-én (misztikus gondolatokra ragadtató napja ez a Kádár-kor történetének) jelent meg a Hitel 7. száma. Két választási forduló szorításában vagyunk, a lapkészítés üteme, a lapzárta még annyit sem engedett meg, hogy valamiféle konkrét eredményt közzétehettek volna a Hitelben a választások első fordulójáról. A vezető publicisztikát Bíró Zoltán írta, Ünnep után a szőlőhegyen. A kommunizmus utolsó két évtizedében kitalálták a Forradalmi ifjúsági napokat (FIN), március 21., a tanácsköztársaságnak nevezett vörös terror megéledésének napja, március 15., a plebejus Petőfiék harca a felvilágosodás eszméi jegyében, és április 4., Magyarország szovjet megszállásának ideje, amit végtelen cinizmussal a felszabadulás ünnepeként éljeneztették meg a szerencsétlen, munkásőr egyenruhához hasonlító öltözékű  ifjúgárdistákkal. Bíró Zoltán, amikor ezt a némiképp keserű írást készítette Csobánc hegyén március 15-ről, aligha számolta ki, hogy az éppen április 4-én fog megjelenni. Ám ez így történt, és csak nagy jóindulattal nevezhető véletlennek. Van valami sorsszerűség ebben a különös egybeesésben.

A három évtizeddel ezelőtti publicisztikai művek közül messze kiemelkedő írás jól jelzi, kitűnően megmutatja, hogy milyen is volt magyarnak lenni 1990. március 15-én. Arról is tanúságot tesz, hogy a tehetséges emberek, akármekkora bánatuk van, bármekkora kétségek is ülnek rajtuk, hisznek. Tudják a jövőt, és akárcsak Vasadi Péter, várják a Lélek eljöttét, a feltámadást, és akárcsak Bíró Zoltán, aki pontosan tudja a húsvét akkor is eljön, ha előtte valamiért rossz a kedvünk. 

1990. április 8-án elérkezett a sokak által várt pillanat, a szovjet megszállás utáni első szabad magyar parlamenti választás. Tíz nappal később, április 18-án jelent meg a Hitel 3. évfolyamának 8. száma. Ha nagyon belemagyarázós fogalmazást akarnánk készíteni, már a címlapnál megállhatnánk, arról elmélkedvén, hogy vajon a képszerkesztő miért választott egy 1838-as metszetet, melyen a pesti Vigadó áll a középpontban. Alatta Kiss Gy. Csaba avatott sorai: „Néz ránk a város egykori arca, és nem ismerjük egymást. Pusztult és épült Pest meg Buda, a hódoltsági békeévekben is változott. Mintha a történelem nem rombolt volna eleget, az itt lakók gyakran nem az elődök városát akarták tovább építeni.” Akármerre is tekerjük a szavakat, a képaláírásban ott lüktet az a bizonytalanság, az a nagy várakozás, amely a jelen – az akkori, 1990-es jelen – minden idejét jellemezte. A nyomdai átfutási idő a megjelenés előtt legalább egy héttel egy már majdnem egészen kész lapot követelt meg, sok mindent nem is lehetett tenni azért, hogy a Hitel viszonylag naprakész legyen. Amúgy ez egy kétheti lapnál nem is kötelező. Kiss Gy. Csaba a Magyar Demokrata Fórum szóvivője a tőle megszokott elegáns, ámbár némiképp szorongó stílusban tudta belesűríteni a Hitel címlapján megjelent mondataiba az ország népének választások előtti közérzületét 

A Hitel következő számában, május 30-án ismét a főszerkesztő, Bíró Zoltán tette közzé a 2-4. oldalon Demokrácia vagy csak a hatalom színeváltozása? címmel a maga, tőle egyáltalán nem szokatlan határozottságú, pontosan fogalmazott gondolatait az áprilisi parlamenti választásokról. A korábbi idétlenkedésekkel ellentétben egy felelősen gondolkodó szellemi ember, a politikában magabiztosan eligazodó mondatai arról tesznek tanúságot, hogy mindenféle hókuszpókozás helyett lehet egyenesen is beszélni mindarról – és mindenről – ami velünk történik. Megállapítja, hogy ha nem történik a világban valamilyen történelmi katasztrófa, akkor nyilvánvaló, hogy nálunk, egész térségünkben valódi rendszerváltozás megy végbe. Ehhez mérve másodrendű ügy, hogy átmenetileg mi történik a hatalom csúcsain. A társadalmi rendszer változása ugyanis a társadalom egészében megy végbe, tehát az úgynevezett civil társadalom szervezeteiben, a gazdaságban és a mindennapi kultúrában. Éppen ezért a közeljövő valóban nagy kérdései nem a hatalomhoz, hanem a társadalom egészéhez és a nemzeti lét alapjaihoz fognak kapcsolódni. Azonban az nem mindegy, hogy a hatalmi csúcsokon erősítik vagy gyengítik, netán keresztbe metszik a változásokat.

Bíró Zoltán leírja, hogy a választások óta eltelt rövid idő alatt, ami a hatalom tetején történt, és amiről a közvélemény tudomást szerzett, nem éppen bíztató. Tudniillik alig alakult meg az új parlament, még új kormány sem volt, amikor a győztes párt, azaz az MDF váratlanul paktumot kötött azzal az ellenzéki párttal, amelyről korábban úgy nyilatkozott, hogy nem lép vele koalícióra. Az ország, és a magyar Demokrata Fórum tagsága abban a hiszemben élt, hogy a kormányalakító párt elnöksége arra kapott felhatalmazást, hogy a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal folytasson koalíciós tárgyalásokat. Váratlanul robbant a hír: MDF-SZDSZ különmegegyezés született. Ez nem jelent kormánykoalíciót, csupán annyit, hogy az MDF néhány vezetője bizonyos szerződésbe foglalt ígéretek fejében az SZDSZ-nek engedte át az ország első közjogi méltóságát. A szerződés ugyan utólag megjelent a sajtóban, vannak érvek mellette és ellene is, és bőven lesz még idő elemezni azt, és kideríteni, hogy kinek az érdekeit is szolgálta a paktum.

Bíró Zoltán bizalmának adott hangot, amikor leírta, hogy egy demokráciában aligha létezhet olyan demokrata érv, amely elvitatná a néptől azt a jogot, hogy elsőszámú vezető emberét maga válassza meg. A gondolatot továbbgörgetve megállapítja, hogy ha a nép már megválaszthatta szabadon a maga parlamentjét, és személy szerint azokat is, akik most nélküle akarják elintézni a köztársasági elnök ügyét, milyen jogon teszik azt. Az új parlament szabadjai jönnek elő a régi érvekkel, hogy minek terhelni a népet még ezzel is. Minek költeni elnökválasztásra. A szerző magabízó, és bízik a magyar népben is. Azt írja, hogy „Ha a népnek volt türelme évtizedeket várni a demokráciára, ha volt ideje és önfegyelme ezt a választási kampányt figyelemmel kísérni, és elmenni végül szavazni, akkor miért ne lenne arra is, hogy megválassza a Magyar Köztársaság elnökét?” Végezetül sorra veszi a paktumpárti érveket, a már említett gazdasági, költekezés ellenes jelszavakat, és a nemzetközi párhuzamokat sem gondolja meggyőzőnek. Hiszen miért lenne érv az, hogy néhány nyugati országban is a parlament választja az elnököt. Más országokban meg közvetlenül a választópolgárok. Ez itt nem külföld, ez itt Magyarország, és a mi helyzetünk sajátságosan – nem is lehet más – magyar helyzet. Az volna a fontos, hogy a magyar nép birtokon belül érezhesse magát itthon. Kemény mondatok csattannak Bíró Zoltán mesteri publicisztikájának a végén: „Ha ez nem így lesz, akkor semmit sem csináltunk. Akkor végső soron nevezhetjük akárminek, ami itt majd kialakul, abban biztosak lehetünk, hogy a nép majd másképp fogja nevezni.”

Az 1990-es parlamenti választások utáni tanácstalanság, már ami a politikai fordulat sajtó béli kezelését illeti, mint elemzésünk első részében láttuk, a Hitelt sem kerülte el. Nyilván nem véletlen, hogy az ekkoriban az MDF-ben is magas tisztséget viselő Hitel-szerkesztőségi tag, Kiss Gy. Csaba július 11-én közzétette a lap második oldalán Kisebbségből kisebbségbe? című írását. A magára valamit is adó értelmiségiek számára két lehetőség maradt, vagy hallgattak, azt várván, hogy a húsosfazékhoz rohanók magukat megégetvén visszaszaladnak oda, ahová valók, vagy pedig mintha mi sem történt volna, Kiss Gy. Csabához hasonlóan, szakterületükön megmaradva komoly, távlatos és mértéktartó arányosságú írásokat tettek közzé.

Írása végén Kiss Gy. Csaba bekeretezi és nagyon pontos képét mutatja meg jelenünk jövőbe fordításának. Nem túl bizakodó kép ez, ám éppen az a józan, sokszor bizonytalanságnak tűnő mérlegelés jellemzi, ami akkortájt és azóta is annyira hiányzik a magyar közéletből. „Ennek (ti. a szocializmusnak) a következményeit nem lehet máról holnapra megváltoztatni. Elbizonytalanodnék, ha arra kellene válaszolnom, többségben van-e ma Magyarországon a polgári bátorság erénye, a szókimondás vállalása, az önálló vélemény. Abban viszont biztos vagyok, hogy amíg ez nem lesz többségben, a demokrácia csupán áhított cél marad.” 

A Hitel 19. számában Oláh Zsigmond tollából jelent meg a Nemzeti érzés és (in)tolerancia című könyvismertetésnek tűnő kőkemény politikai publicisztika. Tamás Gáspár Miklós Idola Tribus – a törzs bálványképei című két évvel korábban Párizsban megjelent könyvének értelmezésére tesz kísérletet. Háromszáz oldalas tanulmánykötetének célját Tamás Gáspár Miklós, vagy ahogy hívei nevezik Tégéem, a következőképpen jelöli ki: „… hogy a nemzeti érzést megszabadítsa erkölcsi lényegétől”. 

Tanulmánya elején már kilógatja a lólábat a liberális zsákból, a bolsevizmus után nacionalizmus következik Kelet-Európában, amelynek szükségszerű velejárója, sőt talán legfontosabb attribútuma a hazaszeretet. Beleesik abba a csapdába, amelyet saját maguknak ástak a marxista filozófusok azzal a kizárólagossággal, amellyel még önmagukkal is elhitették, hogy nincs más filozófiai szaknyelv, csak a marxista. A liberális filozófus úgy gondolta, hogy a nemzeti érzés és a nacionalizmus egymás szinonimái. Illyés Gyula mondatával próbál Oláh Zsigmond világosságot gyújtani a bőbeszédű néptribun fejében: „a nacionalista jogot sért, a hazafi vagy patrióta pedig jogot véd”. Tamás Gáspár Miklós határozottan és félreérhetetlenül minden nemzeti érzést elutasít.

Az eddigiekben ismertettük a Hitel első nagyjából két évének (1988. november–1990. szeptember) általunk fontosabbnak ítélt csomópontjait. Kitértünk olyan szubjektív részletekre is, melyek a dokumentumokból nem, vagy csak alig ismerhetőek meg. Igyekeztünk képet rajzolni a szerkesztőség összetételéről, működéséről, és ami nehezebbnek bizonyult, az akkor ott uralkodó légkörről is. A személyes, nem egy esetben baráti kapcsolatok természetszerűleg meghatározták a szerkesztőség és így a lap működését is. Ezek a kapcsolódások csak elvétve olvashatóak ki a lapban megjelent szikár sorokból, ezért is éreztük helyénvalónak egy szubjektívebb, visszaemlékezés jellegű bevezető elkészítését. A leírások és visszaemlékezések sorát rövidebb-hosszabb elemzések szakították meg egy-egy kulcsfontosságú publicisztika, politikai tartalmú írás okán. Az így kiemelt szövegek igyekeznek eligazítani az Olvasót abban is, hogy merre keresse a folyóirat esszenciáját. Célunk nem egy száraz, objektív leírás, vagy adatsor elkészítése volt, hanem pillanatképek felvillantása egy korszak meghatározó sajtótermékéről, melyről ma már egyre kevesebbet hallunk, látunk, olvasunk. Csak remélni tudjuk, hogy az itt felvillantott képek kedvet csinálnak az Olvasónak arra, hogy jó szívvel nyúljon a Hitel kézben tartott repertóriumához. De ennél sokkal fontosabb, hogy az elsődleges eligazodás után kezébe vegye az eredeti szövegeket, és azok olvasása után maga ítélje meg a lap eredményeit!